|
Aggódva vártam a közelgő Bányásznapot. Két éve "Rossz hangulatban ülök a billentyűzet elé..." szavakkal kezdtem az 51. sorszámú bejegyzésemet, ami után tavaly már bizony csak magamban mentem fel a bányász emlékműhöz, hogy egy mécsest elhelyezzek, néhány rossz helyen növő gazt kihúzzak, a törött üvegcserepeket a kukába dobjam. Vajon hogyan lesz idén?
Valamikor augusztus idusán, a Sárisápi Bányász Fúvószenekar térzenét adott a Főtéren. Olyan ritkán van ilyen lehetőség, muszáj kihasználni. Szegény zenészek az út tér felőli, napos oldalán ültek, és bár a késő délutáni Nap már engedett erejéből, nem irigyeltem őket. Nekünk, a szerencsés közönségnek az árnyékos, kocsma felőli oldal jutott. Legtöbben ezt ki is használták. Leg többen? Hiszen nem voltunk túl sokan! Mondjuk egyszerűen, kevesen voltunk. Pedig a muzsika kiváló volt.
A szünetben, míg a zenészek megittak egy üdítőt, ha jól emlékszem Steffl volt (most nagyon rosszmájú voltam, leginkább csak ásványvízzel frissítettek), odajött hozzám Mráz Laci. Miután kidohogtuk magunkat, hogy ez a rendezvény vajon miért nem kapott egy kis hírverést, miért szinte titokban rendezték meg, nos ezután Laci nekem szegezte a kérdést: a Bányásznapon felavatjuk a forrást?
Puff neki! Ez váratlan volt. Amikor legutóbb ott jártam, talán egy hónapja, a díszlapok ugyan álltak, de a környezet közel sem mutatott átadásra alkalmas képet. Így azt válaszoltam, nem hiszem. - Pedig a Józsi azt mondta! - Ja! Ha azt mondta, akkor biztosan.
Éreztem, hogy Virág elvtárs szavaival élve, a (nemzetközi) helyzet egyre fokozódik! Ideje volt komolyan elkezdenem gondolataim összeterelgetését, hiszen már hónapokkal előbb elhatároztam, ha a forrás avatására sor kerül, ott én is elmondom a magam mondandóját. Bánhidi Józsi megbeszélésre invitáló telefonhívásáig eltelt néhány nap, ez éppen elég is volt, hogy fejemben összeálljon egy néhány perces nem ünnepi beszéd jellegű, hanem inkább ismeretterjesztő szöveg vázlata. Így amikor az avatót megelőző megbeszélésen Jóska a program főbb részleteit vázolta, nyugodtan mondtam neki, én is szeretnék majd szólni néhány szót. Meg sem lepődött, nem úgy mint 2018. januárjában!  .
Azon a bizonyos januári napon az 1947-es bányaszerencsétlenség évfordulóján tartottunk megemlékezést, és ehhez az alkalomhoz csatlakozott egy másik program is. Nem sokkal az évforduló előtt megkeresés érkezett Kecskemétről, az OMBKE ottani szervezetétől, hogy a Ballus család szeretne néhány Ballus Zsigmondról készült fényképet, és az ő életét bemutató dokumentumot eljuttatni Annavölgyre. Ennél kellemesebb hír nem is érkezhetett volna.
Alig három évvel korábban csupán annyit tudtunk az annavölgyi bányászat (h)őskorából, hogy Zsigmondy Vilmos igazgatta Sándor Móric bányáit, amikoris a sors ide vezérelte Csath Béla bácsit. Attól kezdve nem csak Zsigmondyról volt rengeteg új ismeretünk, hanem azt is megtudtuk, a (h)őskornak volt még legalább két másik fontos szereplője, Seidel Károly és Ballus Zsigmond. Ennyi, és nem több. És most itt az alkalom, legalább Ballus munkásságáról lehull a lepel.
Természetesen visszajeleztünk, hogy a január huszadikai ünnepségen szívesen látjuk a vendégeket. Elképzeltem magamban hogyan fog lezajlani az átadás. Dánfy László az ajándékok közvetítője beszél majd Ballus életéről, az Annavölgyön töltött éveiről, a hozott tárgyakról, majd átadja azokat Bánhidi Józsinak aki köszöni szépen, és ennyi. Hát ez így nem lesz jó - gondoltam, ennyire suták nem lehetünk, válasz beszédet kell tartani, tartanom. De miről? Átgondoltam, és összeállítottam egy néhány perces anyagot amelyben Zsigmondy köré rendezve szó esik Seidel, és különösen Ballus jelentőségéről. Reméltem, ezzel talán a jelenlévő Annavölgyiek ismereteit is sikerül egy kicsit bővítenem.
Az ünnepség kezdetére megérkezek a vendégek, bevonultunk a munkásotthonba. Szokás szerint valahol leghátul álltam, egyszercsak jön arra Józsi. Az anyagot ti veszitek át Pannikával, jó? - kérdezi. Jó - válaszolom - de én is szeretnék szólni néhány szót. A szeme kikerekedett - beszélni akarsz? Ha lehet akkor igen - mondtam neki. - Hááát, éppen lehet. - Akkor rendben.
Tehát a megbeszélésen nem hogy nem lepődött meg Jóska, sőt, mintha várta volna jelentkezésemet. A forrásavatásról hamarosan áttért egy kapcsolódó másik témára, a Bányásznapi ünnepségre. Azt kell mondjam a megbeszélésnek ez a része volt a legkedvemrevalóbb. Jóska - mintha olvasta volna a fentebb említett 51-es bejegyzést -, kiemelte mennyire fontos a Bányásznapi hagyomány megőrzéséhez a fiatalok bevonása, megmozdítása. Ez természetesen azt jelentette, hogy az idei meghívó a forrás avatására és azzal együtt a Bányásznapi ünnepségre, mindenki számára szólt! Nem tudtam megállni, hogy ne mondjam el mennyire örülök ennek, és mennyire bízok abban, hogy az elkövetkező években mindig így lesz.
Megtörtént tehát a Zsigmondy-forrás felavatása, majd azután a koszorúzással egybekötött Bányásznapi megemlékezés. Magukról az eseményekről nem írok, felesleges, mindkettő úgy zajlott le ahogy kell, ahogy az elvárható. Két dolgot azért megemlítek, mindkettő kellemes meglepetés volt számomra. Az egyik a forrás környezete; nem gondoltam volna, hogy néhány nap alatt ilyen látványos eredményt tudtak elérni a tereprendezésen dolgozók. A másik a közönség létszáma; Annavölgy lakosainak számához és aktivitásukhoz képest meglepően szép számmal jöttünk össze.
"...Nem Zsigmondy Vilmosról, életéről, munkásságáról, és nem is a forrás történetéről szeretnék szólni ..."
Az avatón ezekkel a szavakkal kezdem mondandómat. Na jó, persze hogy nem lehetett Zsigmondyt kihagyni a róla elnevezett forrás névadóján, de ahogy mondtam, életének részletei ezúttal említés nélkül maradtak. Azokról akár itt akár az annavölgy pont hu-n már szóltunk bővebben. A forrás történetéről sem beszéltem.
Arról most fogok!
Jó sok éve, talán 2014-15 körül lehetett, amikor keresztfiú, unokaöcs Kisattila (48 év), egy beszélgetés alkalmával mintegy mellékesen megkérdezte - a forrás megvan még? Nem hiszem - válaszoltam, és megjelent lelki szemeim előtt a Miklós-berek mélyén csurgó forrás képe, erdei kirándulások, Getemászások frissítőpontja. Vajon ha megvan, megtalálnám e még, hisz az évtizedek alatt a berek teljesen átalakult, egykori ösvényeknek mára nyoma sem maradt.
Merthogy gyerekkorukban mennyit játszottak ott a Jánossal, a Krisztiánnal, meg az Imcsóval! - Ácsi, milyen forrásról beszélsz? - Mert én csak a Miklós-bereki forrásról tudtam, és ezek a gyerekek azt már biztosan nem ismerték. Mondja, hogy a Jánoséktól fentebb, a vízmosásban volt a forrás. Ez az egykori bányavíz "patakjának" medre, számomra meglehetősen ismeretlen, talán egyszer-kétszer mentünk rajta végig iskolába menet H. Feri barátommal, gumicsizmában. Csizmáink csak néhányszor teltek meg a szárukon átcsapó vízzel. Forrásra nem emlékszem.
A helyszín közel van hozzánk, a hosszadalmas magyarázkodás helyett egyszerűbb odasétálni és megnézni. Persze közben Zsuzsa is felfigyelt, miféle forrásról beszélünk, így hármasban indultunk felderítésre. Az új út és a vízmosás közötti sávot jócskán benőtték a bokrok, így még az árok széléig eljutni is nehéz volt, abba lelátni pedig lehetetlen. Többszöri próbálkozásra aztán Attila csak megtalálta amit keresett. Mindhárman áttörtük magunkat a bozóton, és félig nadrágféken ugyan, de leereszkedtünk az egykori mederbe. És valóban, az árok fenekén, inkább annak túlsó oldalán egy jókora pocsolya látszott, csak az abból induló szerény vízfolyás jelezte, ez bizony nem esővíz, hanem forrás. A pocsolya közvetlen környezete már nem volt annyira benőve, a növényzet hiánya és a sok állati lábnyom arra utalt, hogy egy gyakran és sokak által látogatott itatóhelyen állunk. Az, hogy a forrás az árok csaknem legmélyebb pontján, az egykori bányavíz szintje alatt fakadt, magyarázat lehet arra, miért nem volt látható gyerekkoromban.
Zsuzsa abban az időben közéleti téren talán leglelkesebb időszakát élte, minden eseményen részt vett, nyüzsgött, fotózott, ontotta a képgalériákat az annavölgy pont hu-ra. Ha már említem! Már az a honlap is az ő fejéből pattant ki. Valamikor 2007 nyarán az utcánkban eldugult a szennyvízcsatorna, és mivel mi vagyunk a legmélyebb ponton, ezért az udvarunkban jelentkezett a hatása. Szóltunk a hivatalnak, ők hívták a Vomát és Bánhidi Józsi lehozott három izmos legényt egy jókora betonfedél leemeléséhez. Mivel a munkálat a kapunk előtt zajlott, mi is kint voltunk Zsuzsával. Két csákányozás közben Zsuzsa megkérdezte Jóskát - Annavölgynek nincs honlapja! Nem akarod hogy csináljak egyet? Nekünk akkor - bár más arculattal - de már megvolt ez a családi honlapunk, és Zsuzsának is volt egy próbálkozása, talán ez inspirálta erre a felajánlásra. Hiába próbáltam csitítani, csak tovább ütötte a vasat. A csatorna kitisztult, a dolog annyiban maradt. Eltelt néhány hónap, egyszercsak jelentkezik Józsi, hogy érvényes-e még a honlapra való ajánlat? Zsuzsa repesett az örömtől, én pedig előre borzongtam a gondolattól, hogy mi lesz ebből. A szerkezet és az arculat közös munka volt, de a dolog dandárja, a technikai megvalósítás rám maradt. Végül elkészült, és 2008. közepétől indítva működik.
Ahogy az annavölgyi honlap esetében, úgy ott a forrás mellett állva is elkapta Zsuzsát a harci láz! Internetkapcsolatunk teljes sávszélességét elfoglalva kereste a módját a forrás kialakításának, hogyan lehetne vizét bevizsgáltatni, és még ezer más dolgot a leendő forrással kapcsolatosan. Kiről nevezzük el, Szent Annáról, vagy inkább Szent Borbáláról? Mindmegannyi megoldandó! De persze a legfontosabb, szinte azonnal megkereste Józsit, hogy ott van ez a forrás, milyen príma közösségi teret, kirándulóhelyet lehet ott kialakítani. (Csak zárójelben, ahogy ott leseggeltünk az árokparton, én nem nagyon láttam magam előtt a közösségi teret) És attól kezdve jó ideig nem hagyott nyugtot szegény Józsinak, aki mindig mondott valamit, de igazából leginkább semmit.
Az idő múlásával Zsuzsa vehemenciája veszített erejéből, idejének energiájának nagyobb részét kötötte le a munkája, és ahogy a honlap vezetése is teljesen a nyakamba szakadt, úgy a forrás is gazda nélkül maradt. Jóskával csak néha-néha találkozunk, én azért ezeken a ritka alkalmakon félszóval mindig kérdeztem van-e valami hír a forrásról. Bíztató válaszokat nem igazán kaptam. Éppen ezért meg is lepődtem egy kicsit, amikor 2016. végén Csath Béla bácsi második látogatása alkalmával, beszélgetés közben Józsi említette meg a forrást, mint terveinkben szereplőt. Nocsak - gondoltam, a Zsuzsa által elhintett mag a végén még kicsírázik. És úgy lett! A forrás általam csak időkitöltőnek érzett megemlítése hirtelen fő témává vált. Mivel azon a beszélgetésen minden Zsigmondy Vilmos körül forgott, szinte automatikusan mint Zsigmondy-forrásról beszéltünk róla.
Ettől kezdve aztán már a történet hivatalos verziója szerint zajlottak az események. Mondják, Isten malmai lassan... én ehhez mindig hozzáteszem, hogy Annavölgyön különösen lassan. Teltek az évek, és csak néha csurrant - cseppent egy-egy hírmorzsa. Az események legalábbis az én látókörömön belül tavaly év végén kapcsoltak magasabb sebességre. Jóskáék november közepén befogták a forrás vizét, és a betonozási munkák is elkészültek, alig egy hónap múlva, december végére már a díszes kőlapok is helyükön álltak. Eddigi telefonbeszélgetéseink során Béla bácsi minden alkalommal kérdezte, mi van a forrással, utóbb már kicsit kínos volt valami módon körülírni, hogy semmi. Most örömmel hívtam fel, és képeket is küldtem neki az álló díszkövekről. Már idén márciusban levelet kaptam tőle, és telefonon is mondta, sajnos nem tud már ilyen fárasztó útra vállalkozni, az általa elmondani kívánt beszédet én olvassam fel helyette. Így esett, hogy a forrás avatásán két beszédet mondtam, egyet a magam nevében, egy másikat pedig Béla bácsi nevében.
Az avatás másnapján felsétáltunk Zsuzsával. Fényképeztünk, ücsörögtünk kicsit a kacskaringós köveken, persze ittunk is a vízből. Már indultunk haza, amikor Zsuzsa mondja: - Ugye tudod, hogy ez a forrás..., nem kellett befejeznie, mert -Igen, tudom - válaszoltam.
|
