Két éve adós vagyok ezen kalandozásunk leírásával. Húztam, halasztottam, arra is gondoltam ezt kihagyom a sorból, végül mégis rászántam magam. Lássuk mire emlékszem még.
Nyár eleje volt, megérkezett a szokásos telefonhívás Janitól. Üljünk kocsiba és menjünk, mert meg kell beszélnünk valamit! Attiláékkal már beszélt.
Hazaérve, csak furdalta oldalamat a kíváncsiság, hová is megyünk? Sobri Jóska vidékén
Tekintettel némi szívzűrökre, és az indulás előtti héten történt kisebb beavatkozásra, megbeszéltük Zsuzsával, túrázásból csak annyit vállalunk amennyit bírok. Utóbb kiderült, nem kellett miattam korlátozásokat életbe léptetni. Az indulás reggelén, július 5-én gyönyörű időre ébredtünk. Az autó már bepakolva, indulhatunk. A találkozóhelyre, a táti Duna-partra, nem sokkal Attiláék után érkezünk. Jól kitraccsoljuk magunkat, mire a főszervezők is megérkeznek. Némi átcsoportosítás az ülésrendben, az útvonal egyeztetése, és már indulunk is.
Komáromban feltöltjük krumpli- és dinnyekészletünket, majd néhány perc múlva feltűnnek a nagyigmándi szélerőmű park tornyai. Nyúlok a telefonért, hogy hívjam keresztfiú (stb. stb. stb.) Attilát, megkérdezni melyikben van éppen, de Zsuzsa figyelmeztet, vasárnap van!
Janiék néhány évvel ezelőtt eltöltöttek itt egy-két napot, és ha kissé régebben is, de a nem túl távoli múltban mi is jártunk erre. Attiláék viszont még nem, így ha már úgyis a közelben van utunk, kár lett volna megspórolni ezt a néhány kilométert. A pannonhalmai kitérőt szívesen vettük, mert ugye emlékeznek még: Vannak helyek, melyeket ... És a Szent-Márton hegy, a rajta álló apátsággal az ilyen helyek meglehetősen hosszú sorába tartozik. És ekkor némi zavar támadt sorainkban. Emlékeink alapján kerestük a jegyváltó helyet, de nem találtuk. Irány a bejárat, biztosan ott lehet megváltani a belépőt, gondoltuk. De nem! És itt azt kell mondanom, hogy a hölgyek akikkel beszéltünk, tájékoztatás terén nem igazán álltak a helyzet magaslatán. Egyre csak azt hajtogatták, belépőt a látogatóközpontban lehet váltani. Erre társaságunk fürgébb tagjai lesiettek jegyet váltani, de a többiek fent maradtak. A látogatóközpontban azután világossá vált, hogy a látogatási rend teljesen megváltozott, a csoportok indítása innen a központból történik. Az is kiderült közben, nem kell sietnünk, a következő csoport jó egy óra múlva indul. Bőven volt időnk összetelefonálni a csapatot. A várakozás idejét sétával és fényképezéssel ütöttük el.
A megadott időpontban az időközben szépen megszaporodott várakozókat egy vetítőterembe invitálták, ahol a hely történetét bemutató filmet nézhettünk meg. Ezután a csoport árnyas ösvényen sétált fel az apátsághoz. A hosszú várakozás során tanúsított türelmünk elnyerte jutalmát. Idegenvezetőnk egy frissen érettségizett, kimondottan jóképű fiatalember volt, aki társaságunk négy legfiatalabb hölgytagjának szívét hangos dobogásra késztette! Csak néhány fotó ízelítőül: A templomban, Porta Speciosa a szerzetesek bejárata, a kolostor udvara, és a könyvtár.
Az apátságból kijőve kisétáltunk a bejárattal szemközti kilátó teraszra. Nagyszerű kilátásban volt részünk, még a Gerecsét is jól lehetett látni. A csoportkép elkészültével korgó gyomrunk megbékítésére újabb csoportképre álltunk össze, ezúttal az autók csomagtartójánál.
Bő egy óra múlva begördültünk Gannára. Némi keresgélés és kérdezősködés után megtaláljuk a vendégházat, majd egy gyors telefon után vonulunk befelé.
A ház központi helyisége, parasztházról lévén szó természetesen a konyha, melyet a lányok azonnal birtokukba is vettek. Balra nyílik az első szoba, ezt Attiláék foglalják el, a jobbra nyíló másikat pedig Janiék. A miénk eredetileg biztosan valamilyen gazdasági célt szolgált, talán kamra lehetett, a gádorból nyílik.
Persze a ház beosztása nem volt újdonság számunkra, hisz a vendégház honlapján előre tájékozódhattunk róla, a szobák elosztása is még otthon megtörtént.
A másik fontos helyiség a volt pajta, ez most közösségi célokat szolgál. Majd a későbbiekben tapasztalhatjuk fontosságát.
(Majdnem) mindenkinek megvan a helye, kezdődhet a pihenés.
Enyhül a déli hőség, és erősödik gyomrunk figyelmeztetése, a néhány szendvics hatása múlóban van. Marival átvesszük a hadtáposok szerepét, és a megtesszük az előkészületeket az otthonról hozott pörkölt melegítésére.
Vacsora után, - hét óra körül járt az idő - felkerekedtünk, hogy szétnézzünk a faluban, ismerkedjünk Gannával. Először a vendégház közelében álló különös formájú templomot céloztuk meg, és jártuk körül.
Arra gondoltunk, valamelyik napra beiktatjuk programunkba a templom megtekintését. Mivel a templomajtón semmilyen információt nem találtunk, ezért a szomszédos plébániánál próbálkoztunk. Társaságunkból meglehetős sértődöttséget váltott ki, a plébánián kifüggesztett szűkszavú, és kategorikus: A templom nem látogatható! felírat. Zsuzsát nem lehet ilyen könnyen eltéríteni szándékától, ezért másnap a szomszédos polgármesteri hivatalban érdeklődött. Rögtön kiderült, nincsen szó semmiféle tiltásról, csak a hölgy, aki a látogatókat kalauzolja - mellesleg a hivatal dolgozója - éppen szabadságon van. Azért szívesen megmutatták hol lakik, (szinte a szomszédban) és lányokkal felkeresve őt meg is állapodtak egy időpontban. Tovább sétálva a faluban, egy jókora játszóteret találtunk, ennek főleg a kisgyermekes családok örülhetnek. A játszótér mellett aszfaltozott gyalogút indul Döbrönte felé. Úgy döntöttünk menjünk el ezen egy darabon.
Addig ballagtunk, míg egyszer csak beértünk Döbrönte első házai közé, ráadásul a házak között elő-előbukkantak Szarvaskő várának romjai. Innen már tényleg nem lehetett visszafordulni.
Nem kellett sokat keresnünk. Hamarosan találtunk egy alkalmasnak látszó foghíjat a házak között, ballaghatunk fel a várhegyre. Éva aggódva tekintget hátra, Attiláját keresi.
Szegény Attila pórul járt. Úgy gondolta, tényleg csak Gannán sétálgatunk egy keveset, és lábbelit is ennek megfelelően választott. Nos, itt kiderült, a strandpapucs még ilyen alacsony domb megmászászára sem alkalmas.
Betti és Regina a legfürgébb, elsőnek foglalják el a legjobb helyet. Körbejárjuk a romokat, -ahol lehet- a falakra is felkapaszkodunk, és közben gyönyörködünk az alattunk fekvő faluban, tájban. A Nap egyre alacsonyabbra ereszkedik, ideje visszafelé indulnunk.
Visszafelé, Attila papucsát kímélendő, a kevésbé meredek, és teljesen hómentes sípálya melletti utat választottuk; ez hosszabb ugyan annál, mint amelyen feljöttünk, de időnkből kitelik.
Ereszkedés közben Zsuzsa nem tudott ellenállni a felettünk gomolygó felhők látványának.
Reggel ez a látvány fogadott. A barátságos komondor-kölyköt elzavarni sem lehetett (nem is akartuk). Ettől kezdve állandó vendég lett nálunk, és csak az utolsó napon tűnt el, talán megérezte, hogy elutazunk.
Kilenc óra ideje indulnunk. Első napra egy könnyű erőfelmérő kirándulást terveztünk, a Döbröntéhez közeli Ödön-forráshoz, és annak környékéhez. Az előző este megjárt úton megyünk Döbröntére, végig a falu főutcáján. Lassan elhagyjuk az utolsó házat is, közeledünk az üdülőtelephez.
A webmester arcáról leolvasható minden; még ez a gyönyörű őzláb-gomba sem tudja jókedvre deríteni, bosszúságát eloszlatni.
Nem próbálom megmagyarázni, csak leírom.
Felborult tehát az eredeti terv. Visszafordulni nem akartunk, úgy döntöttünk inkább tovább megyünk, és megpróbáljuk elérni a valahol tőlünk balra futó zöld + jelű utat. Most utólag megállapítható, hogy a térképen jelölt földutak nagyon jól egyeznek a valósággal, de ott azért nem volt teljesen egyértelmű a dolog. Az ösvény egy, a térképen nem jelölt aszfaltozott úthoz csatlakozott, amely egy dupla soros kerítésrendszerrel körülvett objektumhoz vezetett. Talán katonai radarállomás lehetett, nyilván ezért nem szerepelt a térképen sem az objektum, sem az azt kiszolgáló út.
A jól követhető jelzésen haladva, Zsuzsa nyugodtan ismerkedhetett a Bakony élővilágával.
Innen talán negyedóra sem kellett, és elértük az Ödön-forrást. Először a lányok oltják szomjukat, a férfiak udvariasan várnak sorukra.
Attila kárörvendő nevetése jelzi, ez az a pillanat, amikor a szeleburdi Márti bokáig merül a sárba.
Csak ültünk a jóleső, enyhet adó árnyékban, senki nem igyekezett tovább indulni, még ez a farönkből kinőtt gomba sem.
Úgy látszik, a két Attilán kívül senkit nem érdekel a további útvonal, bár a megbeszélés eredménye alapján felesleges volt a vita. Visszafordultunk. Mire Döbröntét elértük, kissé szétszóródott a társaság.
Délután közepére jár az idő, és ülünk a tűz körül - lehetőleg nem túl közel hozzá, mert fülledt meleg az idő; érezni, hogy valami közeleg. Hamarosan már látni is, a Dél-keleti égbolt szinte feketére változik. Elérkezett az idő, hogy igénybe vegyük a vendégház korábban említett közösségi helyiségét. Vacsoránk éppen elkészült, de mire behurcolkodtunk a pajtába, bizony végigvert rajtunk a felhőszakadás.
A pajta számunkra két célt szolgált. Fő funkcióként eső esetén étkezőhelyünk volt; rendes körülmények esetén, az udvaron felállított asztaloknál fogyasztottuk el reggelinket és vacsoránkat (néha az ebédet is), de ha esett, - mint ezen a napon is - és fedett helyre volt szükségünk, ide húzódtunk be. A gádor, de a konyha pedig főleg kicsi volt létszámunkhoz. Másik funkcióként esténként kártyabarlangként üzemelt. Társaságunk egyáltalán nem tartozik az ördög bibliájának olvasói közé, de ezúttal bűnbe estünk. Attiláék egy ideje baráti társaságukkal próbálkoznak a pókerrel, és ide is elhoztak magukkal egy játékkészletet. Néhány este kártyacsata zajlott a pajtában. A pókert ugye lehetőleg csendben érzelmeket titkolva kéne játszani, de nem nálunk. Nálunk játék közben a pajta vitáktól, a végén pedig hahotától volt hangos. A viták okozója leginkább az volt, hogy a szabályokat a két játékmester - Éva és Attila - időnként egymásnak ellentmondóan magyarázta, és mi laikusok úgy éreztük, hogy a szabályok játék közben is megváltoztak. Játékról lévén szó, azért a viták is mindig kacagásban végződtek.
Hiába, aki éjjel kártyázik, az reggel nehezen ébred. Már nyolc óra felé jár az idő, amikor ezek a képek készültek, de Jani és Attila semmi hajlandóságot nem mutat a túrázásra. Zsuzsa némi kalória elfogyasztásával próbálja magát életre kelteni, de a kép tanúsága szerint nem túl sok sikerrel.
Jól benne járunk a délelőttben, mikor az utolsó kupaktanácsot tartjuk a térkép fölé hajolva, immár Bakonybél központjában. A lányokat elnézve láthatjuk, hogy a hosszú pihenés jót tett csapatunk hangulatának. És még a faluban túlesünk az első komoly emelkedőn, a Jókai Mór utca megmászásával. (Nevét remélem nem hibáztam el!)
Szinte végig mi láttuk el Zsuzsával a sereghajtók szerepét. Ennek előnyeként nem tartottunk fel senkit, saját tempónkkal tudtunk haladni, de sajnos hátránya is volt, Zsuzsa csak ... hátizsákokat tudott fényképezni.
Itt már a Határ nyiladékban állunk, következik felfelé vezető utunk utolsó, egyben legmeredekebb szakasza. Mókamesterünk jókedve töretlen!
Hamarosan elérjük a csúcsra vezető aszfaltozott utat, itt csatlakozik hozzánk a piros A csúcsra vezető út a térkép szerint a kerékpáros turisták útvonala. Nem vagyok a drótszamár ellensége, szeretem a kerékpározást, elég sokat tekertem is, de amit itt tapasztaltam azt nem tudom szeretni. Néhány önjelölt versenyző őrült sebességgel száguld lefelé. Csendesen suhanó járművükkel olyan sebességgel bukkannak elő a kanyarokból, hogy problémás helyzetben ők biztosan nem tudnának sem kitérni, de főleg nem megállni. Tehát gyalogosok vigyázzunk, mert a kerékpáros biztosan nem fog!
A szerpentin egyik hurka keresztezi a Keskeny-cseri-nyiladékot, melyen lefelé Ugod és Pápa irányába nyílik kilátás. Felettünk pedig feltűnik a légi irányítás radarjának jellegzetes gömbje - Levente unokám labdának mondja.
Felértünk. Annyira különleges látványt nyújt ez a vasszerkezeten nyugvó jókora kupola, hogy Zsuzsa nő létére buzgón kattintgat rá. Mi Attilával csak bámuljuk, és közben azon tűnődünk, vajon milyen antenna foroghat az óriási golflabda belsejében.
A radarállomás mellett elhaladva, a 709 méteres csúcson álló Vajda Péter kilátónál értük utol a többieket. Nem sokat teketóriáztunk, másztunk utánuk. Attila ugyan még előbb némi szolidaritást mutatott Évával és a két kisebb leánnyal - ők köszönik, de inkább nem másznak fel - és ezért lemaradt az első csoportképről, de azután nekidurálta magát és feljött utánunk. A két testvér együtt már kicsit sok a torony teherbíró-képességének, ezért Jani megkezdi a visszavonulást.
Míg a többiek kászálódnak le a meredek, inkább létrának beillő lépcsőkön, Zsuzsa kattint néhányat. Észak felé alattunk talán Fenyőfő látszik. Csaknem pontosan Déli irányban, több mint 28 kilométerre a szomszéd-vár, az egy híján 600 méteres Kab-hegy, Dél-nyugatra 33 kilométerre pedig a Somló-hegy burkolódzik párába. Végül egy panoráma Északi irányban.
Még egy gyors fotó Attiláról és Regináról, és az alattunk egyre türelmetlenebb pillantásokat ránk vető társakról, aztán mi is kapkodjuk lábainkat lefelé.
Ez utóbbi képen látszik, jó sokan vannak fent rajtunk kívül is a csúcson. Először úgy gondoltuk több társaság, de később rájöttünk, egy csapatot alkotnak. Legnagyobb csodálkozásunkra uzsonnájuk - vagy inkább ebédjük - után görögdinnyét ettek. Hogyan tudták a sok ember számára elegendő gyümölcsöt felcipelni?? A magyarázatot a radarállomás melletti parkolóban álló mikrobusz szolgáltatta.
A kapitány utolsónak hagyja el a hegycsúcsot. Az egyre meredekebben lejtő kék W jelzésen ereszkedünk lefelé. Egyszer csak, a turistaút egy bal kanyar után olyan meredekké vált, hogy úgy gondoltam csapatunk egy részének ez, csak nadrágféken lesz leküzdhető. Meg is torpantunk, és a megtorpanást kihasználva, kidőlt fatörzseken elköltöttük szendvicsekből álló ebédünket.
Nem húzhattuk az időt tovább, csak neki kellett vágni a meredeknek. Éva már rászánta magát, de Márti teljes bizonytalanságban méri fel a terepet. Előbb-utóbb mindenki megindul a lejtőn, melynek meredekségét a képek közel sem tudják visszaadni.
A lejtő fele táján - mint egymásra dobált hatalmas játékkockák - jókora sziklahalom, és alatta az Ördög-lik nevű barlang. A lendület csaknem továbbvitt mellette. Még nézegetjük a barlangot, keresünk másik nyílását, mikor hangok hallunk, és hamarosan már látjuk is magasan a fejünk felett az iménti társaságot. Szabad szemmel nem tudtuk kivenni, mi van az elől haladó férfi kezében, de a távcső segített. Keresztet hordoz; már fent, a csúcson is sejtettük, hogy valamilyen vallásos hátterű túráról van szó, de most már biztosak vagyunk benne.
Csapatunk nem minden tagja szokott hozzá a kirándulásokhoz, hegyi túrákhoz, ezért útvonalainkat is úgy választjuk meg, hogy az idő se sürgessen. Sebességünk ennek megfelelően az átlagosnál valamivel lassabb, nem csoda, hogy a másik társulat utolért minket. Ezen a szakaszon a kék W meglehetősen szűk, bozótos ösvénnyé változik, ahol roppant kellemetlen lett volna egymás kerülgetése. Ennek megelőzésére kissé gyorsítottunk tempónkon, így aztán a hegyre vezető aszfaltútig sikerült annyi előnyt összeszednünk, hogy kicsit szusszanhattunk mire követőink leértek. Jani jelzi, elég a lazításból, induljunk! Talán 500 méter aszfaltozás után jobbra letérünk az erdőbe, ami igazából most nem is erdő, talán egy korábbi irtás utáni cserjésnek gondolnám. Újabb 500 méter után a kék W jelzés végére érünk.
Megérkeztünk a Százhalomhoz. Itt jobbra fordulva rátérünk a zöld
Némi elégtételként az első napon elkövetett hibámra, alig hogy magára maradt, Attila is elkövetett hasonlót. A sírmezőt elhagyva a zöld
Ez a kis kitérő éppen annyit jelentett, hogy a mögöttünk jövő társasággal - ők a rövidebb úton jöttek - egyszerre értünk a sárga Egy pólóról leolvasott szöveg segített hozzá, hogy itthon, az interneten megkeressem kik is ezek az emberek. Nos ők a Szent Benedek Zarándoklat résztvevői, akik öt nap alatt bejárják a Pannonhalma - Tihany útvonalat. Honlapjuk is van, ide kattintva megnézhető. Rövid időre a templomba is követtük a zarándokokat, de nem zavartunk sokáig.
Néhány felvétel készült a szép barokk templomról. Úgy látszik a nap végére még Zsuzsa is elfáradt, egyik képen sincs teljesen rajta. Mentségére szóljon, hogy a sok fa és a szűk környezet megnehezítette dolgát. Az arborétum megkeresésére, és főleg bejárására már nem jutott energiánk.
A nap zárásaként, valahol Pápa közelében megállunk egy pillanatra, és készül egy kép a Magas-Bakonyról.
Ezt a napot pihenésre szánjuk, az ebéd elkészítését a férfiak vállalták, az asszonyok kimenőt kaptak. Nem is tudom melyik mivel foglalkozott, talán csak Zsuzsáról biztos, hogy a mauzóleum-templom meglátogatását szervezte.
Tizenegy órára volt megbeszélve a találkozás, addigra várták egy csoport érkezését valahonnan, talán Veszprémből? Nem emlékszem. Mi hozzájuk igazodtunk. Nem szeretünk elkésni sehonnan, a vendégház alig kődobásnyira a templomtól, így mi - tizenegyen - voltunk ott elsőnek, és várakoztunk. Megérkezett az idegenvezető hölgy, és elnézést kért, várnunk kell, még egy család is jönni fog! Mondtuk neki, a család mi vagyunk! Hamarosan a csoport is megérkezett, talán hatan voltak! A bazilikát, neve Szent Kereszt Felmagasztalása, Esterházy Miklós 1808 és 1818 között építtette Charles de Moreau tervei alapján, családi mauzóleumnak szánva. Az altemplom az Esterházy család számos tagjának nyughelye.
A templomból kijőve, a férfiak visszaálltak a bogrács mellé, Zsuzsa, Betti, Regina és Márti felfedezőútra indultak. A falut sétájuk során egész galériára való képet készítettek. Járjuk be segítségükkel Gannát!
Ebédre visszaértek a barangolók, de, hogy azon a napon mi rotyogott a bográcsban, azt már ennyi idő után nem tudnám megmondani. Az viszont biztos, hogy erre a napra esti szalonnasütést terveztünk; annál is inkább emlékszem, mert rám hárult a nyársak beszerzésének látszólag könnyű feladata. Találtunk ugyan néhány nyársat a közösségi helyiségben, de úgy látszik a mi létszámunkra nem voltak felkészülve. Itt a kedvező alkalom, hogy megismerkedjünk a nagy füves udvar alsó, fás, bokros végében folyó Bitva patakkal, annak partján biztosan sok alkalmas botot lehet majd találni. A feladat nehezebb volt, mint gondoltam, de azért akinek kellet mindenkinek jutott.
Van aki már a szalonnáját süti, mi Janival, még csak a kenyerünket pirítjuk. A fenséges vacsora elköltése közben lassan ránk esteledett, lefeküdni nem akaródzott, inkább éjszakába nyúlóan beszélgettünk a tűz mellett.
Ki korán kel, aranyat lel. Vagy ellesett pillanatokat fotózhat. Zsuzsa ezen a napon Barbi ébredését örökítette meg.
Erre a napra egy közepes erősségű túrát iktattunk be. Inkább az előttünk álló távolság, mint a terepviszonyok, határozzák meg nehézségét. Úticélunk Magyarpolány.
E túra útvonalánál nincs túlságosan sok variációra lehetőség, kiválasztottam a legegyszerűbbet: Ganna - Döbrönte a már ismert útvonalon, innen a zöld + jelzésen (talán ez motoszkált bennem az első napon?) a Csere-földekig, ott rátérünk jobbra a sárga D jelre, és azon végig Magyarpolányig. Visszafelé Polányból a sárga
A vendégház előtti útkereszteződésnél megállunk. Eddig volt érvényes az útiterv. Attila, aki mint tudjuk, már az első napon magához ragadta az irányítást, köti az ebet a karóhoz: nem megyünk Döbröntére, hanem az előttünk lévő utcán indulunk, melynek folytatása földútnak jelölve egyenesen a zöld + jelzésnek tart, levágva a Döbröntei kitérőt.
Lassan elhagyjuk Gannát, az utolsó gazdasági épületek is elmaradnak mögöttünk, de az út még mindig aszfaltos. Lassan kialakul bennünk egy sejtés. Egyre több motoros, autós emberrel találkozunk, akik járművüket leállítva, bóklásznak a domboldalakon. Gombáznak. Le sem kell térnünk az útról, hogy mi is találjunk. Éva nem túlzottan lelkesedik e gyönyörű példányokért.
Nem valami jól indul a mai nap. Alig hagyjuk el Gannát, cseperegni kezd az eső, gyorsan előkapjuk az esőkabátokat, mert nincs rosszabb az átnedvesedett ruhánál. Egyre jobban esik. Gondolatban már elsirattam ezt a napot, mikor az eső elállt, a kabátok visszakerültek a hátizsákokba. A radarállomás mellett haladunk. Hétfőn még nem volt itt ekkora pocsolya, az elmúlt napok esői igencsak megtöltötték a mélyedéseket.
Már ismerősként érkezünk az elágazáshoz ahol legutóbb balra, most jobbra fordulunk a zöld + jelzésre. Utunk enyhe íveket leszámítva csaknem egyenes. Jobb oldalon elmarad a Nyúl-hegy, a Somlói-nyiladék és a Határnyiladék közötti szakaszon, egy magasles készteti létramászásra a lányokat. Ezen a területen több esetben is, mintha vaddisznók hangját hallottuk volna a bal oldali erdőből. Éles jobbkanyarral keresztezünk egy, a Szakács-kút vizével táplált mocsaras területet, és már a Csere-földeken járunk. Hamarosan letérünk a zöld + jelről. Attila mutatja, még rajta vagyunk!
Egy derékszögű elágazásnál a zöld + balra kanyarodik, mi pedig a jobbra, Nyugati irányba tartó sárga D útra fordulunk. Némi kanyargás után egy éles fordulóval a számunkra kedvező Délnek fordul. Hamarosan elérünk a Szent-kútnak nevezett forráshoz, melynek kiépített pihenőhelyét mi is igénybe vettük. Néhány falat, és néhány korty után,egy meglehetősen szűk ösvény következett, majd kiérve az erdei útra, csatlakozott hozzánk a sárga o, amely nem szerepel térképünkön.
Az erdei utakon ritkán találunk ilyen jó kilátást adó nyiladékra. Itt még nem gondoltuk, hogy hazafelé ott lent fogunk menni a kaszáló túlsó oldala felé. Jobb oldalon elmaradt egy szépen rendben tartott kereszt, és a Polányi-hegy csúcsára vezető kitérő szakasz. Ezen a területen a turistajelzések meglehetősen zavarosak, de a murvás utat követve nem tévedhetünk el. Már látjuk a fák fölé emelkedő kálvária tornyát, és megérkeztünk.
A falu központjában nem tudunk ellenállni a vendéglő virágdísszel csalogató, árnyas teraszának. A férfiak egy pohár sörrel, nők üdítővel, fagylalttal hűsítik magukat.
Sétálunk egyet a főutcán, nézzük a szebbnél-szebb házakat, köztük a gyönyörűen rendben tartott faluházat is.
Egyre gyakrabban és egyre vészjóslóbb felhők takarják el a napot, érezzük, ideje hazafelé gondolni. A főutcán haladva a templomtorony iránytűként szolgál számunkra. A többiek hiába rövidítenek, ezt a gyalogos hidat nem tudtam kihagyni. A templomnál úgyis utolérem őket. Itthon, mikor gőzerővel folyik magasságjel gyűjteményem bővítése, és ezeket a sorokat írom, akkor látom ezen az utóbbi képen, - az eredetit jobban ki lehet nagyítani - hogy bizony a templomajtótól jobbra, ott a jelzés! Sajnos a helyszínen nem vettem észre. Kár érte!
Valahol olvastam, hány lépcsőfok is magasodik előttünk, de nem emlékszem, keresni sincs kedvem, sok! Annyira azért nem sok, hogy kifogjon rajtunk, csak éppen megszuszogtat egy kicsit. Szép kilátás nyílik róla a falura és Ajka irányába. Zsuzsa körbejárja a kápolnát. A többiek indulnak lefelé, még készítünk egy panorámát és megyünk mi is.
Sajnos hazafelé tartó utunk nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. A sárga o és a sárga
Utólag rákerestem ennek a területnek a turistajelzéseire. Több cikket találtam, főleg teljesítmény-túrázókét, akik hasonló problémákat jeleznek erre, és a Polányi-hegy környékén is. Hiányolják a térképről a sárga o jelet, kifogásolják a jelzések meglétét. Az általunk is használt Észak-Bakony térképet használhatatlannak írják. Szerintem azért nem ennyire rossz ez a térkép. A Polányi körutat biztosan a térkép kiadása után jelölték ki, de nyomvonala elég egyértelművé teszi használatát. A kitérő tényleg elég krucifix helyzet, de jó időben, nem esőkabát csuklyája alól kandikálva, talán azt is megtaláltuk volna. Már a Gannára vezető aszfaltozott földúton ballagunk lefelé, és feltűnik a napfényben fürdő Szarvaskő vára. Igen, mire hazaérünk, a Nap is kisüt. Zsuzsa kedve is megjön, le is kapja ezt a nagyra növő különleges fűcsomót. Fél hétre jár az idő, amikor beérünk a faluba.
Gannára visszaérve hagytuk a többieket menjenek haza, mi lemaradtunk a mauzóleumnál, néhány dolgot megörökíteni. Kezdettől izgatta fantáziánkat ez a jókora vázára hasonlító valami. Összehasonlításul, mellé álltam 180 centiméteremmel. Most már tudtuk, az altemplom világítására szolgál; a Kodak zoomja ennyit mutat meg a beépített üveglapokból.
A másik megörökítendő (számomra) még fontosabb. A templom látogatásakor fedeztem fel a lépcső tövében lapuló magassági jelzést. Azon a napon elmaradt megörökítése, ideje pótolni a hiányt.
Az elején írtam, hogy két éve készülődöm gannai napjaink leírására. Ez a két év teljesen elegendő volt arra, hogy elfelejtsem, itt is találtunk magassági jelet. Janiék néhány héttel ezelőtt nálunk voltak, ekkor már fent volt a neten az addigi öt jelzés. Beszélgetés közben szóba került Ganna, és hogy meg kéne írnom ezt is. Ha már szóba került, Zsuzsa képekkel illusztrálta a felelevenített eseményeket. Én kicsit oldalt ültem, nem mindig láttam a monitort, mikor Zsuzsa rám szólt: - Itt is van jelzés!
A mai estén a konyha a főhadiszállás. Nehezen fér meg együtt a dinnye és a sör! Délután a mauzóleumnál a világítóaknát, most pedig a mestergerenda magasságát kell demonstrálnom, úgy látszik, én vagyok a mérték. Fontos feladat!
Utolsó teljes napunkat kezdjük Gannán. Előre be volt tervezve egy városnézés
Pápán, de úgy gondoltuk, előbb a tervezett túrákat teljesítjük. Jól tettük. Ilyen esős napon nem lett volna kellemes erdőben kutyagolni; városban sem az, de mégis csak más.
Elsőnek az Esterházy-kastélyt nézzük meg. Már közelítés közben látjuk, állapota nem túl bizalomgerjesztő, talán a tetőzetén látszik felújítás nyoma. Útikönyvünk helytörténeti gyűjteménnyel kecsegtetett, de sajnos nem találtuk meg. Visszasétáltunk a nagytemplomhoz.
Zsuzsa jónéhány képet készített a templomban, több - (de inkább) kevesebb sikerrel. Az egyik legjobb a főoltárról, Szent István és Szent László szobrával. Ha toronyról van szó, Zsuzsa nem ismer lehetetlent. Most is így történik, kis időre eltűnik, és már jön vissza, egy fiatalember - talán káplán - hamarosan felkalauzol minket a toronyba. Fejünk felett a harangok, csak most ne szólaljanak meg! Felváltva nézzük hol az esőáztatta várost, hol a templom részleteit.
Kérdésünkre a fiatalember ajánlotta, sétáljunk el a kastély mögötti parkba. Igaza volt, a Várkert park szépségét az eső sem tudta elmosni. Megtaláltuk az óriás platánt is, melynek körbeállásához tízen pont elegen voltunk, így Zsuzsa megörökíthette. A nagytemplom tornyai innen is magukra vonják tekintetünket.
Visszasétálunk a belvárosba, természetesen a nagytemplom mellett, itt az ideje a homlokzatát is megörökíteni. A csillogó úttest, az esernyő alá bújó járókelők még hangulatosabbá teszik a sétálóutcát. Belvárosi sétánk a Fő-téren álló lábas háznál ér véget. E ház helyén állt az az épület, amelyben a híres pápai református kollégium megalapításától, 1531-től, 1752-ig működött.
Visszafelé készülünk Gannára, már a főutcán haladunk, mikor felvetem, nézzük meg a Kékfestő Múzeumot. A két utas helyeselt. A múzeum első helyiségeiben kékfestő textíliákból összeállított bemutató gyönyörködteti a látogatókat, míg a hátsó üzemi épületekben egy teljes, működőképes üzem berendezéseit nézhetjük meg.
A múzeumból kilépve készül a nap utolsó képe, a tér túlsó oldalán álló református templomról. A templomtól balra, a fák mögött áll a Református Kollégium mai épülete, erről nincs képünk.
Az autók bepakolva, útra készen, házigazdánknak, Magyar Gézának hiánytalanul átadtuk a házat, készülhet a csoportkép. Igen, időnk lejárt, utazunk haza.
Bőven elég lenne délután indulnunk, nem olyan nagy a távolság hazáig, de egy kis kitérőt kell tennünk, ezért a reggeli indulás. Janiék barátja, Sanyi, unokájával meglátogatja Janiékat, s hogy ne kelljen buszozniuk, útba ejtjük és elvisszük őket. A balatonfüredi találkozó délutánra van tervezve, addig Tihanyban töltjük el az időt.
Az apátság melletti kilátóteraszon egy elmaradhatatlan csoportkép készül.
Kiérve a múzeumból kedves fotósom nem tud ellenállni a környezet varázsának.
Meg kell mondjam, ez a hely új volt számomra. Jónéhányszor voltam már Tihanyban, de itt a kálvária dombon még nem.
Mint a vérbeli balatoni turisták: Zsuzsa nádfedelet fényképez, a Babamúzeum és a bazársor sem maradhat ki.
De a hab a tortán egy skanzennek nevezett borozó, ahol megittunk egy-egy sört, kávét, üdítőt, stb. ki mit kívánt. Az a sok marhaság, - Aladin csodalámpájától kezdve a malacpörzsölőig - amit ott összeszedtek! Jót szórakoztunk. Ezután Attila mókázása már kismiska volt.
Jani megszánt minket. A 'skanzen' által meggyötört elménk regenerálására, egy csendes, nyugodt helyre, a Belső-tó partjára vezette konvojunkat. Nekem jólesett.
Irány Balatonfüred, ahol Sanyiéknál ismét átrendeződik egy kicsit az ülésrend. Következő megállónk pedig már Bajnán van, annyi időre, míg elbúcsúzunk Attiláéktól. Mi még bemegyünk Esztergomba Janiékkal, csomagjaik, utasaik vannak velünk. Utoljára mi is hazaérünk.
Először töltöttünk több napot a Bakonyban, de nem csalódtam benne. Érdekes volt a Magas-Bakony, kellemes a dombos vidéke, jó volt, hogy többféle túra közül választhatunk. Több, jobb lett volna.
2009, július 5 - július 11. |
jelzésen kell mennünk, egyszerű dolog, ide még térkép sem kell, lapulhat a hátizsákban. Lapult is, én pedig szépen ráirányítottam társaságunkat a zöld + jelzésre, mely egy jókora füves térségbe torkollott. És itt elkövettem a második hibát is; a rét átellenes oldalán egy földút indult, valamiért természetesnek éreztem, hogy a turistaút azon folytatódik. Rosszul gondoltam. Az ugyan gyanúra adott okot, hogy a rét és a földút csatlakozásánál nem volt jelzés, de csak néhány száz méter után lettem biztos abban, hogy letértünk a jelölt útról. Előkerült az eddig pihenő térkép, és ekkor fény derült az első hibára, a jelzések felcserélésére is.
