"Megyen a hegyen a turista ..."

Valamikor 2007 végén, vagy talán 2008 elején történt, hogy Jani, Zsuzsa bátyja egy találkozásunk alkalmával felvetette, nincs-e kedvünk a nyáron egy hétig velük sátorozni. Miután elárulta, hogy a célpont a

Magas-Tátra

és persze bakancsos sátorozás lesz, nem tudtunk nemet mondani!
Az időpontot ezúttal Mari, (Jani felesége) szabadságához kellett igazítanunk. Valamikor a nyár elején eldőlt, július 20-án indulunk!
Ahogy az indulás időpontja közeledett, egyre nagyobb aggodalommal néztem az időjárás-előjelzéseket. Sátrunk közel harminc éves. Kisebb záporokat még kibír, de a Tátra nem gyerekjáték. És aggodalmunk nem volt alaptalan. Az előrejelzés pont a kiválasztott hétre jósolt esős, szeles időt. Ha csak ketten mennénk, biztosan elhalasztanánk az idulást, de így!! Lesz ami lesz, fóliákkal felszerelkezve vágjunk neki!

A piros skodát követve hajtunk át a Mária-Valéria hídon. Ez az autó fog előttünk haladni még sok kilométeren át. A Duna túlpartján megállunk egy valutaváltás idejére.

Következő megállóhelyünk Garamszentbenedek. A híres bencés apátság falainál készül az első csoportkép kis csapatunkról. A képen balról Barbi a fiatalabb, Betti az idősebb leány, András, Betti barátja, Marika és Jani, a szülők. A webmestert, és a kamera mögött álló fotóst talán már ismerik.
Itt kell megemlítenünk, hogy ezen a túrán a webmester könnyű helyzetben van, mert a túravezetés súlyos terhe ezúttal Jani vállára nehezedik. Majd meglátjuk hogyan fog helytállni!

Néhány kép készül e nevezetes helyről, ahonnan az esztergomi Keresztény Múzeum egyik féltett kincse, az Úrkoporsó származik.

A kacskaringós Garam mentén haladunk északnak. Utunk Revistye vára mellett vezet, majd Garamszentkeresztnél elhagyjuk a folyót. Beérve a hegyek közé hamarosan a pénzverdéjéről híres bányaváros, Körmöcbánya jellegzetes tornyai tünnek fel előttünk. Persze itt is meg kell állnunk egy rövid városnézésre.

Az Alsó kapu előtti téren találunk parkolóhelyet. Mig csapatunk egy része készülődik, addig Barbi, a túravezető, és a webmester egy könnyen végzetessé válható kőfelverődés nyomait elemzi. A boltívek alatti ülőfülkék hangulatos pihenőhelyet nyújtanak a megfáradt vándoroknak. Egy másik társaságot követve mi is belépünk a főtérre.

Megnézzük a Szentháromság-szobrot, a barokk Kő díszkutat, és a tér felső végéből visszatekintünk a Ferencesek rendházára.

Sajnos a várba nem tudtunk bemenni, így a Szt. Katalin templomot és az Óratornyot csak a falakon kívülről tudtuk körbejárni, megnézni. A hegyek felett gyülekező sötét felhők figyelmeztettek, ideje indulni!

Janiék évek óta járnak fel a Tátrába, igy nem csoda, hogy ügyesen választja ki a megállóhelyeket. Következő megállónk Vágratkónál van. Itt talál utat magának a folyó a Nagy- és a Kis-Fátra között.
Úgy látszik a többiek nem kíváncsiak erre a fenséges látványra, amely kicsit emlékeztet az otthoni Dunakanyarra. Nos ha kigyönyörködtük magunkat, és megmozgattuk zsibbadt tagjainkat, indulhatunk tovább.

A Liptói-medencében vagyunk, most már több megállónk nem lesz. Menet közben látjuk Németlipcse, a legrégebbi liptói város harangtornyát. Liptóújvárnál balra kanyarodunk, útmutatónk a Magas-Tátra jellegzetes csúcsa, a Kriván. Lassan megérkezünk. Előttünk a Liptói-havasok tövében uticélunk, Pribylina.

A kemping a falutól néhány kilométerre, a Racskó patak völgyében van. Első pillanatra kissé meglepő a kijelölt sátorhelyekhez szokott táborozóknak. Itt az erdőben van néhány út, és az út mellett mindenki ott veri fel sátrát ahol tudja. Nehezítette helyválasztásunkat, hogy Jani úgy tervezte, a két nagy sátrat egymással szemben állítjuk fel, hogy a magával hozott jókora ponyvát ki tudjuk használni (bölcs gondolat), és villamos csatlakozásra is szükségünk lenne. Szerencsénk volt, mert sikerült megfelelő helyet találnunk.
A nehezén már túl is vagyunk. A sátrak állnak, és az első sör is elfogyott. A bográcsban melegszik az otthonról hozott pökölt.

Vacsora után a lányok a hangosan zúgó patak felderítésére indultak. Zsuzsa az ott töltött idő alatt végig tervezte, hogy belegázol a vízbe egy különleges fotó elkészítése céljából, de nem sikerült teljesítenie.
Ezalatt a társaság férfi tagjai méltatlan feladat ellátására kényszerültek. Nem szeretnénk több ilyen képet látni!

Az első nap zárásaként megismerkedtünk a kemping vendéglőjével is.

Másnap reggel úgy láttuk, esélyünk sincs érdemleges célpontot találnunk északi irányban. Menjünk inkább fedett helyre, irány a Deményfalvi-völgy, ahol a Sárkány jégbarlangot és a Szabadság-barlangot nézhetjük meg. Így utólag megállapíthatjuk, hogy szinte minden reggel a Szabadság útjának is nevezett 537-es főút elágazásánál döntöttük el a napi programot. Innen már látható a hegység időjárási helyzete.

A jégbarlangnál álltunk meg először. Szlovákiában minden barlang bejárata hegytetőn van, a parkolótól legalább 20 perces sétára. Felérve kezdett gyanús lenni, hogy alig egy-két ember van fent, és a hivatalos helyiségek sötétek. Persze előbb-utóbb (inkább utóbb) elővettük mélyen rejtőző angoltudásunkat, és az információs tábláról kiderült, a barlang hétföi napokon zárva van. Némi morgolódás után indultunk lefelé, és sajnáltuk a gyanútlan szembejövőket. Az igazság kedvéért el kell ismerni, a parkolóban található táblákon is ki van írva a nyitvatartási idő. A Szabadság-barlangnál már rutinosan a parkolóban nyugtáztuk, hogy az is zárva van.
Ha barlangot nem nézhetünk, menjünk fel a völgy végébe, a téli síszezonban zsúfolt, most elhagyatott Jasná idegenforgalmi központhoz. Egy mesterséges tavacska körül sétálva, és az éppen nem üzemelő felvonót látva jött az ötlet, támadjuk meg a Chopok-ot.

Persze a majdnem 900 méteres szintkülönbség soknak tűnik számunkra, ezért az első 530 métert libegővel küzdjük le. Mielőtt felülnénk a lengő alkalmatosságra, bolondozunk egy kicsit.
Az előttünk lengő ülésben a fiatalok már szépen emelkednek.

A kezdeti vidámság hirtelen félbeszakad, arcunkra fagy (nem csak képletesen) a mosoly. A gyerekek eltüntek!

Fent megtapasztaltuk milyen felhőben, 100% páratartalomban, és meglehetősen hidegben gyalogolni. Néhány száz méter után egy kis pihenő, és a társaság tekintetéről leolvasható, hogy elszenvedtük első vereségünket. Felkészültségünk, de főleg felszerelésünk nem elég a feladathoz. Nagyban csökkenti lelkesedésünket, hogy még remény sincs a csúcsról a sűrű tejfölön kívül mást is látni. Úgy döntünk, visszafordulunk. Enyhe vígasz, hogy sokan csak a felvonóhoz közeli menedékházig jutottak.
Lefelé úton, miután kijutottunk a felhőből, némileg oldódott a hangulat. Ezt a képet úgy kell nézni, hogy Jani nagyon komoly tériszonyban szenved. Számára a meredek hegyoldalak megmászása nem a fizikai terhelés miatt okoz gondot. Éppen ezért értékeljük kellőképpen a libegőn való utazását.

Szokatlan számunkra, hogy itt a hegyek között, kis távolságokon is milyen jelentős különbségek vannak az időjárásban. Mire leérünk Liptószentmiklósra, kisütött a nap. Használjuk ki a jó időt, járjuk körül a Liptovská Mara-víztározót.
A hatalmas víz -Szlovákia legnagyobb mesterséges tava- nyolc liptói falucska romjait rejti magában. Az egyik falu, Szentmária templomának alapjai, és harangtonya még látható. Valójában nem tudjuk, ez az eredeti torony vagy a másolata. Az elöntött falvak értékes épületeiből skanzent alakítottak ki Pribylinán, később nézzük meg.

Az ebédet már a kempingben készítjük el. Utána bőven van időnk, hogy egy kis felfedező útra induljunk a környéken. Rögtön a kemping bejáratával szemben a fák között valami látszik. Nézzük csak mi ez! Magyar nemzeti színű szalag ami szemünkbe tűnik.
A II. világháborúban elesett magyar katonák sírja. Most amikor egyre több viszályról hallunk a két ország (politikusai) között, különösen jólesik, hogy ilyen szépen gondozott emlékhelyet találtunk.

A webmester addig nem érzi jól magát, amíg egy megfelelő túrabotot nem talál magának. Marika és Jani itt még kicsit megmosolyogják igyekezetét. Még ez sem a megfelelő! Ki gondolta volna, hogy itt az erdőségek közepén ilyen nehezen lehet egy jó botot szerezni. Később Mari találta meg a két legjobbat, és megosztoztunk rajta. Persze kedves fótósunk, és a túravezető is kapott egy-egy megfelelő példányt.
A mosolygásra visszatérve, figyeljük csak meg, hogy továbbiak során Mari és Jani, sőt később még András is milyen jó hasznát veszi a harmadik lábnak.
Fotósunk megörökíti élete első légyölő galócáját. Ez a képes mesekönyvekben szívesen ábrázolt mérgesomba tényleg gyönyörű.
Egyszercsak egy hatalmas szilka zárta el utunkat. Csak nagy-nagy nehézségek árán tudtuk félregördíteni!

Miután utunk szabaddá vált, lesétáltunk a patak partjára ahol Zsuzsa nem tudta elfolytani virágok (növény, bogár, állat, stb.) fotózása utáni vágyát. Nehéz betelni a hangosan, szikláról sziklára zúduló víz látványával.
Ezért ilyen bővizűek ezek a patakok, mert a hegyoldalból újabb és újabb vízfolyások gyarapítják.

Már visszafelé ballagunk, amikor az egyik útmenti sziklában egy szokatlan tárgyat pillantunk meg. Egy geodéziai mérőpont. Érdekes, hogy szemünk rögzítette ezt a szikából kiálló acél jelzést, és néhány nap múlva, a Csorba-tónál már messziről feltünt a párja. Sőt, azóta Magyarországon, a kunszentmártoni templom falában is találtunk egyet.
Az aljnövényzet között Zsuzsa lefotózott egy érdekes (talán) gombát. Később úgy láttuk, hogy a szélviharok mellett ez is tizedeli a Tátra fenyőállományát.

Este jólesett a tábortűz melege, és a forró tea.

Újabbb nap kezdődik. Hurrá! Ezúttal balra fordulunk a főúton, előttünk a Kriván jellegzetes sziluettje.
Mai uticélunk a Lomnici-csúcs alatti Kőpataki-tó. Ideális túraidő igérkezik, irány Ótátrafüred! Csodálatos hegység vár ránk, hamarosan nekivágunk.

Ótátrafüredről a drótkötélvontatású siklóval tesszük meg az út első szakaszát a Tarajkáig. A képeken jól látszik a 2004 novemberi pusztító szélvihar nyoma, a lila virágokkal benőtt letarolt hegyoldal.

A túravezető összegyüjti csapatát, majd megkezdjük a leereszkedést a Tar-patak vízeséseihez. A meredek oldalban sajátos módon jelölték ki az utat. Már messziről hallani a víz robajlását, és hamarosan megpillantjuk a zúgó habokat is.

A webmester haja időnként égnek áll, ahogy Zsuzsa mindenről elfeledkezve szökell szikláról-sziklára, hogy a legjobb pozíciót foglalja el a fotózáshoz.
Vizet nagyon nehéz úgy fényképezni, hogy a kép visszaadja a mozgás érzetét.

Barbi mint a kis Hableány, olyan a sziklán ülve.
A túravezető már komolyan ránk mordult, ideje tovább menni! Csak még egy kortyot!! mondja András.

Rövid séta után kiérünk a Nagy-Tar-pataki völgy bejáratánál lévő Ólésznai-füvestetőre, ahol a Magas-Tátra legrégibb menedékháza a Rainer-menedékház mellett haladunk el. A Kis-Tar-pataki völgy irányába fordulva rátérünk a Tátra fő turistaútjára, a Magisztrálára. A mai napon ennek az egész hegységet átszelő útvonalnak egy rövid, de nagyon szép szakaszát szeretnénk bejárni.

Szerpentin-szerűen kanyarogva emelkedünk. Elhaladunk az Óriás-vízesés mellett.
Az utat néhány helyen igencsak kimosták az esőzések. Ilyen szakaszokon Jani túravezetőhöz illően biztosítja az áthaladást.
Lehajtott fejjel kapaszkodunk, lábunk még nem szokta meg a jókora köveken való járást. És különben sem árt vigyázni, gyakran nem veszélytelen a mélység mellettünk.

Következő pihenőnk a Lomnici-kilátónál van, ahol meglehetős nyüzsgést találtunk. Sokan pihentek meg ezen a páratlan kilátást nyújtó helyen. Alattunk a távolban Ótátrafüred, a sikló felső végállomása és a Bilik-menedékház.
Jól látható a Rainer-menedékház is.
A Nagy- és Kis-Tarpataki-völgyről sok szépet ovastunk, sajnos idei túratervünkből kimaradtak. Innen látunk belőlük egy keveset.

Utunk a kilátónál élesen balra fordul, és szinte egyenesen tart célunk felé. A fák között kitekintve már látjuk Tátralomnic házait. Hamarosan elérjük a lomboserdők határát, innen már csak törpefenyők borítják a hegyoldalt. Egy kőgörgetegnél kiszélesedik az ösvény, lehetőséget adva egy újabb szusszanásra.

Valahányszor kanyarodik a turistaút, mindíg arra számítunk, most majd megpillantjuk a csillagvizsgáló kupoláit. Nos a sokadik kanyar után valóban megláttuk, ha nem is a csillagvizsgálót, de a lanovka épületét. Ezen a helyen került lencsevégre túránk szervező párosa. Köszönet nekik.
Néhány lépés után, már a Lomnici-csúcs is ott magasodik felettünk. A meteorológiai állomás miatt eltéveszthetetlenül. Már a célegyenesben vagyunk amikor elhaladunk a Kőpataki-tóról elnevezett menedékház mellett. Ugye látják az ajtó mellett a falon a fehér hőmérőt! Bizony 8 fokot mutatott. Brrr!
Fent is vagyunk. Lenyűgözö látvány fogad. Hatalmas, hótarkította sziklák tövében smaragdszínű tavacska.

Talán el sem hinni, de ahogy felértünk a tópartra, majd megfagytunk! A menedékházhoz képest néhány méter szintkülönbség nem indokol ekkora hőmérsékletkülönbséget. Talán a fenti légmozgás miatt érezzük ennyire hidegnek, nem tudjuk.
Csak rövid sétát teszünk a tóparton, megkerülését ezúttal elhalasztjuk. Egy pillantás a csillagvizsgálóra, és egy fagyos mosoly a kamerába.

Bátortalan kisérletet tettünk, hogy legalább a csapat egy része feljusson a csúcsra, de sajnos az eszkimók létszáma jócskán meghaladta a fókákét, vagyis az egy szem függő-kabin nem győzte a sok-sok jelentkezőt.
Bár sokan voltak fent a tónál, mégsem volt nehéz üres asztalt és padokat találnunk. A többség az épületben melegedett. A túravezető és a webmester belső melegítést alkalmazott, majd egy a szó legszorosabb értelmében vett hideg ebédet fogyasztottunk el.

Szinte futva indulunk vissza. A webmester széles mozdulatokkal fejti ki véleményét az időjárásról.
A Kőpataki-menedékház tövében leülünk egy kicsit melegedni. Jani megmutatja ki a legény a gáton, egy jó pohár hátizsákban hűtött sörrel zárja az iménti ebédet.
Előttünk az enyhén kanyargó Magisztrála.

Visszaértünk a lomboserdők övezetébe, újra bekukkantunk a Kis-Tar-pataki völgybe.
Felfelé jövetben csak távolról pillantottunk a Zamkovszky-menedékházra. Most visszafelé közelebbről is szemügyre vesszük.
A társaság hölgy tagjai forró kakaót isznak, férfinép pedig nem tud ellenállni a csapolt sörnek, amit ilyen felszereléssel hoznak fel ide teherhordó fiatalemberek.

Történelmi pillanat tanúi vagyunk, ilyen még nem volt hogy a túravezető élre tör! Sosem fogjuk megtudni, hogy a hölgy miért vette zokon a teljesen szabályos előzést.
Ebben a gyors tempóban hamar le is értünk Ótátrafüredre, ahol kellemes sétával vezettük le a Magisztrála fáradalmait.

Úttbaejtettük a savanyúvizes Rainer-forrást is, amely a már korábban említett tátrai vihar óta elég sivár környezetben található. Itt közelebbről is szemügyre vesszük a letarolt hegyoldalakat birtokba vevő lila virágot.

Újabb nap kezdődik. Félig ülve, félig állva kapjuk be reggelinket. A csapat hangulata megfelelő, hiszen túl vagyunk egy éjszakai viharon, és éppen nem esik az eső. Nemsokára indulunk a Poprádi-tóhoz. Csak másnap tudtuk meg otthonról telefonon keresztül, hogy bizony ez a vihar a Tátra más részein komolyabb kalamajkát okozott és egyes területeken rendkívüli állapotot hirdettek ki. Aggódtak is értünk az otthoniak! Szerencsére minket ez nem zavart különösebben.
Mondanom sem kell, mire leértünk a főút elágazásához ismét esni kezdett. Úgy gondoltuk, ha minden esős napon valami mást választunk, akkor a Tátrából nem sokat fogunk látni, tehát nincs visszaút! Csak annyi könnyítést engedtünk magunknak, hogy a tátrai villamos Poprádi-tó megállójától aszfaltozott úton közelítjük meg a tavat. A parkoló teljesen üres, az eső úgy zuhog, hogy míg belebújunk az esőköpenyekbe, már bőrig ázunk. Sebaj, induljunk! Igen ám, de néhány száz méter után sorompó zárja az utat, valami hevenyészett táblával, amelynek szövegét sajnos nem értjük pontosan, csak hogy tilos erre menni! Nem marad más, mint a kék jelzésű turistaút az erdőben. Talán négy-ötszáz métert tettünk meg, és beismertük, ez második vereségünk. Nem láttuk értelmét az iszapban való további botorkálásnak. Nem csak az arcunkba verő eső miatt, lehajtott fejjel indultunk vissza.
A sorompóhoz érve találoztunk egy hölggyel, kinek szavaiból annyit értettünk meg, hogy kidőlt fák miatt van az út lezárva. Utólag már tudjuk, a vihar erre járt az éjjel!

Kissé kedveszegetten ültünk autóba, és hová indulhattunk volna máshová, mint a Deményfalvi-völgybe. A jégbarlanghoz érve azonnal tudtuk, hogy ezúttal nyitva van. A parkolóban egy tűt sem lehetett elejteni, nem hogy két kocsival leparkolni!
Bettit és Andrást kis időre el is veszítettük, mert kiszálltak helyet nézni, mi pedig kénytelenek voltunk tovább haladni. Azért némi forgolódás árán egyesült a csapat, és még hely is akadt.
Talán a sok sikertelenség miatt, de úgy éreztük, a jégbarlang is kevesebbet nyújtott mint vártuk. Persze az esti tábortűznél már ismét bizakodó hangulat uralkodott.

Másnap reggel szemerkélő esőre ébredtünk. A túravezető csomagol, megy haza! Együttes erővel tartottuk vissza!
Terveink között szerepelt a Bélai-cseppkőbarlang, itt az ideje meglátogatnunk. Még szerencse, hogy a Tátrában ennyi barlang van, és azokban csak elvétve esik!
Ótátrafüred környékén kicsit alábbhagy az eső, így feltekintünk a felhőbe rejtőző hegyekre. Halványan látjuk keddi útvonalunkat is.

A barlang előtti hosszú sor jelzi, az egyik leghíresebb tátrai barlanghoz érkeztünk. A szervezés, tájékoztatás kiváló, így hamarosan bent is vagyunk. Nem próbáljuk meg leírni a látványt, meg kellnézni! A fényképek semmit nem adnak vissza a valóságból.

Barlangnézés után gyors ebéd, és irány Lengyelország, a Morskie-oko. Hamarosan elérjük a valamikori határállomást, és attól nem messze egy hatalmas parkolót, melyben alig-alig áll autó.
Negyedórás kocsiban ücsörgés után -ennyi kellett, hogy az esedékes felhőszakadás kiengedjen- villámsebesen bújtunk esőköpenyeinkbe. Ettől kezdve, míg fel nem értünk a tóhoz, hol szakadt az eső, hol ömlött ránk az égi áldás. A gépet is csak akkor lehetett előkapni egy-egy kép erejéig, ha véletlenül egy kicsit csillapodott!
Érdekes módon, bár a parkoló csaknem üres volt, az úton mégis elég nagy jövés-menést tapasztaltunk. Sokan választották a fedett kocsik szolgáltatását, mi inkább a gyaloglás mellett döntöttünk.

Arcunkat jócskán mosta az eső, mert a barátságtalan idő sem tudta a táj szépségét elcsúfítani, így időről-időre körül kellett kémlelnünk. A látvány kárpótolt a mindenért.

Csaknem kilenc kilométer után megláttuk a tóparti turistaház csúcsos tetejét. Néhány lépés, és már a tavat is megpillantottuk. Fantasztikus látvány ahogy a felhők szinte a víz szintjéig megtöltötték a völgykatlant.

Minden utunk során adódnak helyek, ahol elfogynak a jelzők, s szavakkal nem tudjuk, és nem is érdemes leírni a látványt, sőt még a fényképezőgép sem tud megbirkózni vele. Itt ilyen helyre akadtunk. Próbáltuk azt is elképzelni, milyen lehet ragyogó kék égboltnál, vagy magas hóval borítva! Úgy találtuk minden évszaknak, és időjárásnak megvan a maga varázsa. Ennek a sejtelmes, párába vesző szürkeségnek is. Csak két képpel kiséreljük meg érzékeltetni a látottakat.

Lassan indulnunk kéne lefelé a hegyről, hosszú út áll még előttünk, de egy kis melegítőre is szükségünk van. Irány a turistaház. Citromos tea ilyen jól még nem esett! A túravezető -némely Zlotyk árán- a hosszú út megtételét elismerő diplomával jutalmazta fotósunkat.

Tényleg indulnunk kell már. Szerencsére lefelé sokkal könnyebben haladunk, és az eső is el-elállt. Míg felfelé jőve sok kirándulóval találkoztunk, lefelé bizony néptelen úton sétálunk. Már a lovaskocsik is hazamentek. Mire leérünk a parkolóhoz az esőkabátokra sincs szükség. a parkolóőrök ránk várnak. Türelmesen megvárják azt is, míg kiöntjük bakancsainkból a vizet. Igen kiöntjük, mert bizony nadrágszárunkról szép lassan megteltek.

Már ránk sötétedik mire Pribylinához közelítünk. És itt kell szólnunk arról a problémáról amely idáig megnehezítette tábori életünke! A tüzifa! Ki gondolná hogy itt az őserdőben ilyen gondot jelent tüzelőhöz jutni. Pedig igy van. Már a kemping néhány száz méteres körzetében is alig találni tüzelhető gallyakat. A dolog odáig fajult, hogy egy éjjel bizony sátrunk mellől is ellcsenték keservesen összegyűjtött tüzelőnket.
Nos Zsuzsa már két napja felfedezett egy használhatónak tűnő farakást az út mellett, valahol a Háromforrás parkolójánál. Most ez bizony kapóra jön, gyors fékezés, és mezítláb -bakancsunk az ülés alatt- kiugrunk és már pakoljuk is a suzuki csomagtartójába a pont megfelelő méretű rönköcskéket. A továbbiakban tüzelőgondunk nincs.
Mindenesetre esti programunk is megvolt, bakancsszárítás faszénparázson. Mire jó a grillsütő!

Utolsó előti napunk itt a Tátrában. Mára a Csorba-tó környékét terveztük. Az eső ugyan ezúttal elkerült minket, de kellemetlen hűvös, nyirkos időben kelünk útra. A tóparton az első órák sétával és fotózással telnek, bár az időjárás ez utóbbinak nem igazán kedvez.
Az 'Álmok-földjének' is nevezett Malompataki-völgy bejárata. Innen térünk le a tópartra, ahol készül egy fotó kedves fotósunkról és a webmesterről, és egy másik a csapatról.
Tóparti idill. Baloldalon a Szoliszko-csúcs, jobbra a Bástya-gerincből kiemelkedő Sátán, középen, távolabb a Csorba-csúcs.

Egy családi fotó pillanatképei!
Mire nem képes egy apa, még arra az átkozott sziklára is bemászik családja kedvéért.

Utolsó képünk a tópartról.

A festői környezetben vezetett sífutó-pályán közelítünk a sport centrumhoz. Jani lécek nélkül érkezik a célegyenesbe. Majd kis időre megállunk a sísáncok tövében.

Hamarosan libegőre ülünk, amelyen szokás szerint a fiataloké az elsőbbség.
Felérve a Szoliszkó-menedékházhoz tapasztaljuk, hogy alattunk és felettünk is felhők úsznak. A Csorba-tóról meglepően jó kép készül.

A menedékháznál kétfelé válik csapatunk. Jani és Betti vállalják az utóvéd hálátlan szerepét. Persze túlságosan ne sajnáljuk Őket, a menedékházban borovicska, sör, és forró csokoládé is kapható!
A többiek nekivágnak az Elő-Szoliszkónak. Mari és Barbi utólérhetetlennek tűnik. Mire előkerülnek az esőköpenyek, azért beérjük őket.

A csúcson már együtt didergünk. Zsuzsa és András mögött felhőben a Szoliszkó.
A fotós magányossága a csúcson. Jajj, csak le ne sodorja a szél!

Visszaúton ismét veszekedni kellett a fotóssal! Zergének képzelve magát, az erősen lökdöső szél ellenére a meredély szélére mászva fényképezi a Malompatak-völgyet, és a felhőbe vesző Bástya-gerincet.

Nem sokkal később érdekes fényjátékban volt részünk. A felhőkön keletkezett kis lyukon besütő nap megvilágította a Bástya-gerinc oldalát, és ez a fényfolt végigvonult a tájon, rövid ideig minket is megvilágítva. Sajnos az alattunk látható Felső- és Alsó-Furkota-tavakat elkerülte.
Míg mi lefelé ereszkedtünk, mások felfelé igyekeztek. Úgy látszik nem lehet elég korán kezdeni. A kis csöppség jókedvűen kacagott édesapja hátán.

A menedékháznál újra egyesítettük erőinket és libegőbe ülve ringattuk magunkat lefelé. Készült néhány kép a varázslatos Malompatak-völgyről. Nem győztünk forgolódni az ülésben, hogy kigyönyörködjük magunkat benne.

Leérve a sportcentrumhoz megkívántunk egy kis borovicskát és némi jóféle seritalt. Itt mókás helyzet adódott. A vendéglő bejáratánál a webmester megkérdezi a túravezetőt: Milyen sört iszunk, Jani? Mire egy, a teraszon ülő férfi megszólalt magyarul: K..va drágát! Volt is kacagás!
Mire a völgy bejáratához értünk a nap is kisütött, bár fent a hegyen még a sötétség uralkodott.

Ugye látszik rajtunk, hogy ezt a napot már nem lehet elrontani. Vígan ballagunk vissza az autókhoz. A sífutók számára épített jellegzetes hid tövében bazársor várja a vásárlókat. Mi is beszerzünk néhány ajándéktárgyat.

Mielőtt kocsiba ülnénk főttkukoricával csitítjuk korgó gyomrunkat. Persze ez édeskevés a megfáradt turistáknak, akik este a kemping éttermében csillapítják éhüket. Az asztal felső végén négy nyelven próbálnak rendelni valamit. A mieink főleg magyarul, a két felszolgáló kisasszony pedig szlovákul ért. A túravezető és a webmester bölcsen nem avatkozik közbe. Majd meglátjuk mi sül ki belőle. A webmester arcáról leovasható a válasz!
A kedves kiszolgáló hölgyet a túravezető kedvéért mutatjuk meg. Hosszú évek óta látja el nyaralásaik alkalmával enni- és nemkevésbé innivalóval.

Utolsó napunkat kezdjük. És nicsak a tegnapról ismerős helyen, a Csorba-tónál vagyunk. Jó szemű fotósunk újabb geodéziai mérőpontot talál.

A már ismert úton sétálunk a sprtcentrumig, de ezúttal nem ülünk fel a libegőre, hanem elhaladunk mellette a Malompatak-völgybe. Időnként jó hasznát vesszük botjainknak.

A Malompatak-völgy közepén haladunk. Balra a tegnap megmászott Elő-Szoliszkó, mellettünk a hangosan morajló patak, jobb oldalunkon pedig a Bástya-gerinc sziklái.

Már lassan hiányozna, ha nem kéne elővennünk az esőköpenyeket. Ezúttal is szükség van rájuk. Nocsak az öltözködés idejét kihasználva a túravezető jócskán előre haladt. Talán sejt valamit? Igen Ő pillantja meg elsőnek mai uticélunkat a Fátyol-vízesést.

A körülbelül 25 méter magasból lezúduló víz kedves tavacskában gyűlik össze, melynek partján egy hatalmas szikla tövében gyülekezik csapatunk. Nem győzzük rögzíteni magunkban a kissé félelmetes, mégis gyönyörű látványt.

Előbb-utóbb feltünt, hogy mások nem álltak meg itt, hanem továbbmentek a vízesés bal oldalán. Igen, már látjuk is, fent a magasban apró alakok mozognak. Gyors döntés, oda nekünk is fel kell másznunk. A túravezető és a webmester megbeszéli a részleteket. Ezúttal Jani és Barbi vállalja a felesleges csomagok, és az itt inkább csak akadályt jelentő botok őrzését.

A kevésbé járatos turistáknak kellemes izgalmat okoz a sziklafal megmászása, melyet erős láncok tesznek biztonságossá.
Fentről pazar kilátás tárul elénk, de ilyen messziről nem látjuk jól, mivel foglalatoskodik Jani olyan buzgón.

Még néhány lépést megyünk a vízesés felett, és egy újabb lapályos területre érünk, a Szkok-tóhoz, melynek túlcsorduló vize táplálja a vízesést. Míg a lányok a tó körül gyönyörködnek a tájban, András és a webmester felkapaszkodnak egy hófoltot közelebbről szemügyre venni.

Az idáig türelmes eső megelégelte békés nézelődésünket, és meglehetősen erős széllel társulva lezavart a szikláról. A néhány méteres ereszkedő alatt háromszor kapott el némi jéggel vegyes zápor. Azért baj nélkül, biztonságban ereszkedtünk le.

Leérve, a rejtély is megoldódik. Túravezetőnk a várakozás perceit kihasználva 'TÁTRA 2008' feliratot faragott botjába.

Az árnyékok lassan megnyúlnak mire Pribylinára érünk. Igen itt már ismét süt a nap. Utolsó programként megnézzük a skanzent, mely csaknem olyan nagy mint a szentendrei.

Vacsorához készülve a férfitársak szomorúak, elfogyott az Unikum. Az optimisták szerint éppen kitartott az üveg.

Vasárnap reggel van, hazautazásunk napja, és verőfényben fürdik a kemping! Ilyen nem volt még ittlétünk alatt. Az időjárás mintha incselkedne velünk. Zsuzsa készít néhány napfényes fotót.

Az autók útra készen állnak az étterem előtt, odabent elkortyoljuk a reggeli teát, és már indulunk is.

Hohó! Csalódnánk túravezetőnkben, ha nem tartogatna még hazautazásunk napjára is valami meglepetést. Bizony tartogat. A főút elágazásánál balra fordul a Tátrai kőrútra. Miben sántikálhat? Ótátrafüreden megállunk, megtöltünk néhány palackot a savanyúvizes forrásból. Micsoda más képet mutat most a hegy, mint kedden! Tátralomnicnál lekanyarodunk Poprád irányába, és elkészül az utolsó panoráma a hegységről. Kicsit fáj a szívünk, hogy nem ilyen idő jutott számunkra az elmúlt héten, de talán az átélt kalandok kárpótolnak azért amit a látványból veszítettünk.