Nagy utazás...

Eddigi legnagyobb túránkra készülünk. Zsuzsa ujjai alatt már hetek, ha nem hónapok óta izzik a billentyűzet. Kempingeket keres, e-mailokat küld szerte, és elemzi a kapott ajánlatokat. A webmester új (használt) sátrat vásárolt, hogy ne a jól bevált, kényelmes, ámde rettentő sok helyet foglaló óriást kelljen magunkal vinnünk. Tehát készülünk. Idei uticélunk

Görögország

Két teljes hetet szánunk az útra, amelynek három biztos pontját jelöltük ki előre. Zsuzsa ragaszkodott a Meteórákhoz, persze Athén mellett, és hogy még egy kicsit délebbre menjünk, Napfliont is felvettük a listára. A webmesternek mindíg vannak titkos gondolatai amiket nem árul el előre, hogy kedves fotósának meglepetéssel szolgáljon.

Nagy dilemmánk a távolság. A Meteórák tövében fekvő Kalambaka mintegy 1260 km-re van Annavölgytől. Ez kicsit soknak tűnik, de nem szeretnénk Szerbiában, vagy Makedóniában megszállni. Zsuzsa eddigi útjainkon nem hasznosította jogosítványát, mondván Ő látni akar mindent. Ezúttal megigérte, hogy kiveszi részét a vezetésből, és persze teljesítette is. Magyarországon és Makedónián keresztül végig Ő vezetett.

Tombol a nyár. A hőség napról-napra nagyobb, és autónkban nincs kímaberendezés, ezért nagyon kora hajnali indulást tervezünk, amit hamarosan éjszakaira módosítunk, és végül megállapodunk este 8 órában. Hozzá kell tennünk, hogy az előző napon egy elhalaszthatatlan egésznapos utat kellett tennünk az Alföldre. A nagy napon délelőtt bepakolás, ebéd után néhány óra alvás, nem túl sok sikerrel.

Nyolc óra van, ideje indulnunk. Tizenegykor lépjük át a szerb határt. Belgrádban az éjszakai órák megmentenek a hirhedt ablakmosó gyerekektől. Innen szinte végig Szerbián keresztül érezni a füstszagot, egy-két helyen a tüzek visszfényét is látni. Lassan virrad. Fogynak a kilométerek, és az ásványvizes palackok. Ezen az éjszakán vízkészletünk nagyrészét elfogyasztottuk. A kora reggel hoz egy kis enyhülést. Hat óra van amikor átlépünk Makedóniába. Zsuzsa átveszi a vezetést, nekem jut egy kis szundikálás. Csípős füstszag ébreszt. Füstölgő, tarra égett hegyoldalak között haladunk. Nyolc órakor Zsuzsa immár görög földön adja vissza a volánt. Rövid telefon haza, hogy megvagyunk, és itt vagyunk. Kezdődik túránk érdemi része.

A párában sejlő Olümposz alatt haladunk el amikor autónk ránk ijeszt. Csikorog valamelyik jobb oldali kerék. Őrület! Pedig nemrég cseréltünk fékbetétet. Néha abbahagyja, de leginkább csikorog.

Tanakodunk, hogy mit csináljunk, de közben azért haladunk. Mire a Tembi völgyéhez érünk a tűző nap és a sok eltelt óra pihenőt parancsol. Félreállunk egy pihenőben. És a kerék most is csikorog! Hát persze, tudhattuk volna. Kabócák csinálják ezt a hangzavart. Bár a suzuki 130 fölötti tempónál már meglehetősen hangos, ezek a rovarok túltesznek rajta. Mindketten megnyugodtunk, és mindketten elkezdtük rendes foglalatosságunkat. Zsuzsa fényképezte a vadregényes völgyet, a webmester pedig fügekeresésre indult.

Néhány palackkal később a távolban feltünt a fantasztikus sziklavilág. Itt már mindketten nagyon fáradtak voltunk, szinte csak a lendület vitt előre. Végülis tizennégy és fél órás út után megérkeztünk Kalambakába. Zsuzsa még otthon egyre azt hajtogatta, hogy Ő inkább Kasztrakiban szeretne kempingezni, de a webmester, aki vagy tizennyolc évvel ezelőtt már járt erre, bíztatta, jobb lesz a Kalambaka kemping. Annak úszómedencéje is van. A medence győzött. Csakhogy tizennyolc év nagy idő. Az akkori kempingnek csak a hűlt helyét, és rozsdás kerítését találtuk. Megint kedves fotósunknak lett igaza. Irány Kasztraki, ahol a Vrachos kempingben meglehetősen jó helyet sikerült választanunk.

A sátor felállítása várakozásainknak megfelelően nehezen ment. Nem véletlenül hoztuk magunkkal a nagy sátor erős cövekjeit, ezekkel is alig boldogultunk. A köves, kemény talaj majdnem kifogott rajtunk. Ebéd és egy gyors csobbanás után, -mert mondanom sem kell itt is találtunk úszómedencét- nem tudtunk tovább ellenállni a felettünk magasodó sziklák hívogatásának. Cserkészútra indulunk, mindig olyan utcát választva amely a hegyek felé vezet. Jobbra tekintve a Meteora egyik legjellegzetesebb szikla alakzata látszik. Lassan elérjük a kisváros utolsó házait. Előttünk a Szent Miklós kolostor.

Elhagyjuk a várost, az aszfalt elfogy lábunk alól. Szépen emelkedünk, de a kolostor még elég távol látszik. Nem akarunk mindenáron olyan messzire elmenni. Ebben az útleírásunkban úgy érzem néhányszor fogunk még hivatkozni a sok évvel ezelőtti utazásunkra. Most is ezt kell tennünk. A szinte teljesen sík sziklafal mélyedésében mintha száradó ruhák lennének kiteregetve. Előző túránkon távolabbról, és autóból látva, annak is gondoltuk. De közel húsz év alatt sem száradtak meg? Most közelebbről megnézve látszik, hogy zászlók sokaságát látjuk. Ha valaki megtudja mondani mi célból lengenek ott, megköszönjük információját.

Milyen furcsa az ember! Mindíg mondjuk, hogy most már visszafordulunk, de még egy kicsit tovább, csak még odáig menjünk el. Már nem is érzünk fáradtságot, élvezzük ezt a szépséget. A földútból meredeken emelkedő ösvény lesz. Időnként több kolostor is feltűnik a fejünk fölött, a legfeltünőbb Russzanu-t megmutatjuk. A többit hagyjuk meg holnapra. Innen a Szent Miklós olyan közel van már, hogy vétek volna visszafordulnunk.

Felértünk a Szent Miklós kolostorhoz. Bár az alsó kaput nyitva találjuk, nem megyünk bentebb. Holnap úgyis jövünk még ide. A lassan hanyatló nap ellenére jólesik egy kis pihenő a fák árnyékában. Ideje visszaindulnunk.

Lefelé sokkal könnyebben haladunk, de sietségre nincs okunk, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Zsuzsa felfigyeljen az út melleti bozótból hallatszó motoszkálásra. Vajon mi lehet? Nyúl, vagy valami hasonló biztosan nem, mert az már elszaladt volna. Teknősök, mondom Zsuzsának, mert felötlött az a bizonyos régi utazás, ahol a kempingnek különbejáratú teknőse volt, morbid módon tarkára festve. És tényleg. Talán hat vagy hét teknős mocorgott a magas fűben. A fotós rrropppant büszke volt, hogy kézbe is vette egyiküket.

Visszaérve a városba, már az otthonról ismert leandert is észrevesszük. Ez a növény egész Görögországon végigkisér majd. Bár lefelé haladunk, Zsuzsa lépten-nyomon visszafordul, és kattintgat.

Reggelre bizonyossággá vált az a terv amely az előző napon sátorverés közben csak érlelődött bennünk. A továbbiakban vagy szobát, vagy faházat veszünk ki. Talán korábbi leírásainkban már volt szó arról, hogy Zsuzsa nehezen tudja elviselni a meleget. Az elmúlt éjszaka a magunkal hozott ventillátor intenzív segítségének ellenére is nehezen telt.
Reggel időben idulunk, hogy kihasználjuk a még elviselhető hőmérsékletű órákat. A Szent Miklós (Ajiosz Nikolaosz tu Anapafsza) kolostornál az első látogatók között vagyunk. Zsuzsa itt még komolyan veszi a fényképezést tiltó táblákat, így csak a kolostor teraszán készül néhány fotó. Ugye tudjuk, hogy kedves fotósunk lencsevégre kap minden tücsköt-bogarat, de ezt itt most szó szerint kell érteni. Meglepődve láttuk, hogy a lépcsősor melleti bokrok közé automatikus csepegtető öntözőberendezést telepítettek. Ennek nedvességére szöcskeformájú rovarok sokasága érkezett. Biztosan ezek a kabócák - mondom Zsuzsának. Erre Ő lelkesen fotózásba kezdett. Jót mulattunk, mert a többi látogató serényen követte példáját.

Következő állomásunk a tegnap már megmutatott Russzanu kolostor. Mielőtt odaérnénk, egy útkanyarulatban megállunk. Innen visszatekintünk a Szent Miklósra, fejünk felett pedig a Varlaam kolostor magasodik. Néhány útkanyarulat és már a Russzanu tövében található parkolóban vagyunk.

A kolostor területére lépve gyönyörű vadonat újnak látszó virágos belsőudvar fogad, bentebb kőből kirakott csobogó, turistacsalogató ajándékbolt, falba épített ikon. Talán csak a templom őriz meg valamit a régi korok hangulatából.
Ne rontsuk el Zsuzsa, és azok kedvét akik még nem jártak itt korábban, de minden túl modern, túl európai, túl akadálymentesített. Meg is értem ezt, és előnyei is vannak, toalet, folyóvíz minden kolostorban. De mégis, itt már nincs igazi értelme a rövidnadrágosoknak adott szoknyáknak, nem kényszerít akaratlanul is csendre a kerengőn sétáló pópa, a cellákból kihallatszó zsolozsmázás. És ez az összes többi kolostorra is érvényes.
Mindezek ellenére aki erre jár, el ne szalassza e különleges világ bejárását!

Indulunk tovább a Szentháromság kolostor felé. Útközben két kilátóhelyet is érintünk. Az elsőről letekintünk a Russzanu-ra, a következőn egy magyar társasággal váltjuk egymást. Zsuzsa többek között egy panorámaképet is készített. Ezen balról sorban: a Szentháromság kolostor, a sziklák között Kalambaka, Kasztraki szélső házai, a Szent Miklós, a Russzanu, a Nagy Meteora, és a Varlaam kolostor.
Ezeken a kilátókon tapasztaljuk elöször, hogy Görögországban felnőttként kezelik a turistákat. Bár alattunk jókora mélység tátong, sehol egy ormótlan, tájat csúfító korlát. Mindenki vigyáz magára és gyermekeire.

Még egyszer meg kell állnunk. Annyira fantasztikus látványt nyújt a szikla tetejére épített Szentháromság (Ajia Triada) kolostor, hogy muszáj lefényképezni. Hogyan fogunk felkapaszkodni olyan magasra? Csak nem az a drótkötélen libegő kabin visz át minket? Nem, nem! A következő kép már a parkolóból készült, és ezen látni a sziklába vágott útvonalat. Bizony elöször le kellett ereszkednünk a szikla tövébe, és onnan kapaszkodni felfelé. Ekkor már rég túl voltunk a reggeli enyhe órákon, tombolt a hőség, úgyhogy néha nem bántuk volna ha a kabin visz át minket. Jólesett megpihenni a sziklába vágott ösvény árnyékos részein. Látszik a kacskaringós gyalogút amely a parkolótól vezet le a kolostor tövébe.

A kolostorok valamikor a régi időkben csak csörlők vontatta kosárban voltak elérhetők. A csőrlőház szellős építményben elgondolkodtunk, mennyivel könnyebb volt akkor feljutni. A templomokban általában tilos fényképezni, de Zsuzsa időnként megszegte a szabályt. A valamikori cellákból ilyen ülőfülkéket alakítottak ki.
Talán kárpótlásul a sok fárdságért, távozáskor mindenkit megkínáltak egy szelet porcukorba hempergetett, fűszernövénnyel (talán menta?) ízesített, zselészerű édességgel. Valóban nagyon finom, és frissítő volt. Olyannyira, hogy kedves fotósom még repetát is kért, és kapott. Amikor utazásunk vége felé ajándékokat vásároltunk, egy üzletben találtunk ugyanilyen cukrot. Mindenkinek viszünk ebből is - mondta Zsuzsa. Nem ártott volna megkóstolnunk. Csak külsőleg volt olyan, de sem ízében, sem állagában nem hasonlított a kolostorban kapotthoz.

Ez pedig már a Varlaam kolostor tövében található kirakodóvásár. Számunkra a szakállas pópa érdekesebb volt. A templom jellegzetes tonyocskái.

Díszes püspöki trónus, és pihenőhely a kolostor udvarán. Vajon milyen lehetett a bor amit ebben az óriási hordóban tartottak? És mit keres a csörlő a kapu felett?

Mivel ezen a napon a Szent István (Ajiosz Sztefanosz) kolostor zárva van, igy elérkeztünk az utolsó, egyben legnagyobb Nagy Meteora (Metamorfoszisz) kolostorhoz. Kanyargós lépcsők vezetnek a magasba, amelyekről visszatekinthetünk a Varlaam-ra.

Körbesétáltunk a csodálatosan virágdíszes udvaron, és hűsöltünk a félhomályos refektóriumban. Ámulatba ejtő a kolostor főtemplomának formája, nemkevésbé belső pompája, amely a vaku nélkül készített képen sajnos nem nagyon látszik. A valóságban annál inkább!
A múzeumban fényképezni szigorúan tilos!

Vajon mit rejteget ez a régi ajtó, itt a kolostorudvar zugában? Hu-hú! Kissé borzongató ez a sok koponya a polcokon. Kik voltak Ők? Miért őrzik itt koponyáikat? Mintha a refektóriumban lett volna egy kép aminek hasonló témája volt, de ez csak utólag, már később jutott eszünkbe. Marad a rejtély. Ha valaki tudja a megoldást, megírhatja. Végül, mielőtt kilépnénk a tűző napra, vegyünk példát erről a cicáról, és pihenjünk meg a szellős átjáróban.

Visszatérve a kempingbe Zsuzsa testét lehűtendő, meglátogatja az úszómedencét. Nocsak, a webmester belülről hűti magát?

Másnap reggel sátorbontás és már robogunk is Athén felé. Larissza városában, ha már az elkerülő utat elvétettem, feltöltjük ásványvíz készletünket a templommal ellentétes irányban található áruházban. Sőt, még egy jókora görög görögdinnyével is megterheltük szegény miautónkat.

Lamia környékén egyfolytában útépítéseken haladtunk keresztül, ezért kicsit izgultam, nehogy elkerüljük Thermopüle-t, a híres csata helyszinét. Nincs ok aggódásra, már itt is vagyunk. Márványtalapzaton álló bronzszobra emlékeztet Leónidasz királyra. Az út túloldalán a háromszáz spártai hős halomsírja áll, melyen valaha kőoroszlán, most pedig emléktábla hirdeti a spártaiak önfeláldozását.

De minek örül olyan nagyon Zsuzsa? Megtalálta első érett fügéjét! Tavalyi, horvátországi nyaralásunkon elég sok fügét szedtünk és vettünk, nagyon megszerettük. Arra számítottunk, itt délebben Görögországban jó sokat fogunk enni. Csalódnunk kellett. Fügefát rengeteget találtunk, de érett gyümölcsöt csak elvétve. Gondolom az előző termés már leérett, a következő pedig még éretlen volt.

Következő állomásunk már Athén. Ide úgy indultunk, hogy majdcsak találunk szállást. Kemping választásunknál fő szempont, hogy víz, azaz úszási lehetőség legyen. Ennek fényében úgy terveztük, valahol Glyfáda környékén a tengerparton keresünk helyet. Mire a külvárosokba értünk meggondoltuk magunkat. Egy nagyvárosban vaktában kempinget keresni izgalmas vállalkozás lenne. Maradt a Korinthosz felé vezető úton található Athens kemping. Bíztattam Zsuzsát, ha Kasztrakiban minden kis kempingnek van úszómegencéje akkor Athénban ne lenne? Nincs! Fotósom hajthatatlan, menjünk máshová. Nem marad más, mint a tartalék Rafina, ahol azon a bizonyos régi túrán is megszálltunk. Nem nagyon tetszik a dolog, mert Rafinából csak autóval, vagy helyközi autóbusszal tudunk bejutni a fővárosba.
Mindegy, irány Rafina. A webmester villogtathatja oroszlánkörmeit, becsukott szemmel is odatalál a Rafina kempinghez (amely három - négy év óta nem található az interneten. Gyanús!). Sajnos nyitott szemmel is csak nagy nehézségek árán találtuk meg egy új lakópark szélén a bekerített gazos területet. Sebaj, megyünk a vésztartalék Kokkino Limanaki-ba. Ahol egy nem túlságosan komfortos faházat sikerült kivennünk.
Míg ebédünket melegítjük a pineafák árnyékában, a kabócák rejtélye is mególdódik. Fejünk felett hangos koncertet adnak. Zsuzsa a törzsön is talál belőlük, gyorsan megörökíti. Mondanom sem kell, hogy a szomszédos házikóban lakó két fiatal lány szintén szalad a fényképezőgépért! Alattunk a tenger, ebéd után kipróbáljuk, mennyire hideg. Egy cseppet sem.

Megkezdjük ismerkedésünket Athén-nal. Az autóbusz végállomás, néhány perces sétára van a Victoria metróállomástól, így a földalatti vasút lett városi közlekedési eszközünk. A Monasztiraki megállótól gyalogosan jutunk el az ókori agorához. Még a kerítésen kívülröl látjuk a felújított Attalosz sztoát.
A romterületre belépve Agrippa Odeionjának maradványai mellett sétálunk el. Jobbra indulva, Hadrianus torzóját látjuk.

Az ókori agora legjellegzetesebb épülete a Héphaiszteon, amely az egyik legépebben maradt görög templom. Korábban Thészeusz síremlékének tartották, mára tudjuk, Hephaisztosz és Athéna, a kovácsok és kézművesek isteneinek kultuszhelye.
A templom mellől elénk tárul az agora, de tekinetünket minduntalan az Akropolisz fenséges látványa téríti el.
Korok találkozása az agorán. A Szent Apostolok templomát X. századi alapokon építették újjá.

Körbeérve az agorán, a korhűen felújított Attalosz Sztoához érünk. A rekonstrukció sok vitát eredményezett a régészek között. A Sztoa ad helyet az agora múzeumának. Ennek néhány tárgyát megmutatjuk.

Az agorát nyugatról megkerülve, a Pál apostol úton megyünk az Akropolisz felé. Jobbra a Nimfák dombján az Ajia Marina temlom, és a csillagvizsgáló látszik, balra egy ókori lakóház mozaikpadlója.

Mielőtt az akropolisz területére lépnénk, elhaladunk Heródes Atticus színháza felett amelynek nézőterét teljesen felújították, igy alkalmassá vált előadások megtartására.
Agrippa emlékművének márványtalpazata mellett lépünk be a fennsíkra vezető előcsarnokba (propülaia).

Először az Erekhtheion-t pillantjuk meg, de rögtön utánna ott magasodik előttünk a fenséges Parthenón is. Járjuk körül ezt a teljes egészében márványból épült fogadalmi templomot. A Parthenont Periklész idején, a perzsák felett aratott győzelemért ajándékul, építették a városvédő Athénának. Díszítésének terveit, és a templom középpntjában álló arany - elefántcsot Athéna szobrot a görög szobrászat egyik legnagyobb alakja, Pheidiasz készítette. Ebben az időszakban teljesedik ki Athén vezető szerepe a városállamok sorában.
Az elpusztult épület helyreállítása 1833-ban kezdődött meg, és még napjainkban is tart. Sajnos a templom díszeiből keveset látni, nagyrészük a British Museumban található. A médiában időnként felröppennek hírek visszaszolgáltatásukról.

Ha a fennsík délnyugati sarkán letekintünk, Heródes Attikus színházát látjuk. A délkeleti sarokról pedig a Dionüszosz színház hívja fel magára a figyelmet. Ha innen kissé távolabbra tekintünk, akkor az Olümpieion, még innen is óriási oszlopai vonzzák tekintetünket.
Elérünk az Akropolisz keleti oldalára, az Akropolisz Múzeumhoz, illetve annak volt épületéhez. Az év elején, mikor már érlelődött a görögországi utazás terve, olvastuk a hírt, hogy a múzeumot új helyre költöztetése miatt bezárják. Puff neki! Már nem emlékszem miért, de azon a sokat emlegetett régi túrán sem láttuk. Félek több lehetőség már nem lesz.

A fennsik északi falainak közelében áll az Akropolisz tulajdonképpeni kultuszhelye az Erekhtheion. Ez a klasszikus görög építészetben szokatlanul asszimetrikus épület egyszerre szolgálja a városvédő Athéna, a tengeristen Poszeidón, valamint a kovácsisten Hephaisztosz tiszteletét.
Az Erekhtheion egyetlen szimmetrikus felülete a keleti homlokzat. Ennek egy gyönyörű részletét nézzük meg közelebbről. Az északi csarnok, amely őrzi Poszeidón szigonyának nyomát, belőle átjáró a nyugati csarnokba. Végül az Erkhtheion déli oldalán az épület leghíresebb része a Koré-csarnok, más néven Karüatida-csarnok. A csarnok fedi Kekropsz sírját. A mitológia szerint Ő alapította Athén városát, és annak első királya volt.

Mielőtt elhagynánk az Akropoliszt, északnyugati irányban is lenézünk az ókori agorára. A Hephaiszteon jellegzetes épülete uralja a térséget.
Meg kell mondanom, tölthettünk volna több időt is fent az Akropoliszon, de a kiméletlenül tűző nap, és a hőség leparancsolt. A Beulé kapu hűv(majdnem hűvösét írtam!) árnyékában készültünk fel a továbbiakra. Nemsokára már Dionüszosz színházát járjuk körbe.

Fordítsunk hátat az Akropolisznak, és tartsunk egyenesen keleti irányba. Hamarosn feltünik előttünk a Hadrianus kapu, melyet a császár abból a célból építtetett, hogy a régi Athént, Thészeusz városát az új várostól, Hadrianus Athénjától elválassza. Innen csak néhány lépés és már meg is érkeztünk az Akropoliszról már látott Olümpieion romterülethez. A Nap lassan hanyatlóban van, ne sokat tétlenkedjünk.
Igen ám, de Zsuzsa még mindíg a fellegvár hatása alatt van, nehezen tud elszabadulni tőle.
Fordulj már meg!

No végre! Az ember lába szinte földbe gyökerezik a látvány fenségességétől. A legnagyobb ókori görög templom romjai mellett állunk. Az Olümposzi Zeusznak szentelt templom építését Peiszisztratosz kezdte az i.e. VI. században, hatalmának fitogtatására. A 104 oszloppal keretezett épület többszöri megszakításokkal végül csak i.sz. 132-ben készült el. Felavatása Hadrianus a görögbarát császár nevéhez fűződik. Szentélyében Pheidiasz olümpiai Zeusz szobrának másolatát, és Hadrianus monumentális szobrát állították fel. A tizenöt még álló oszlop is elég ahhoz, hogy szinte magunk előtt lássuk a főistennek szentelt templomot.

A templom óriási, valaha kikövezett Szent kerület közepén áll. Ennek köszönhetően gyönyörűen látható innen az Akropolisz és a város másik nevezetes magaslata a Lükabettosz, melynek megmászására sajnos már nem jutott időnk.

Szánjunk rá egy kis időt, álljuk meg az oszlopok tövében, és nézzük meg a templom néhány részletét. Azt hiszem megéri. A Szent kerület más látnivalókat is tartalmaz, de azok látványban és jelentőségükben messze elmaradnak a Zeusz templom mellett.

Zsuzsa ezzel a képpel búcsúzik az Olümpieionttól. Nekem tetszik.

Városnéző sétánkat északi irányban, az Amaliasz úton folytatjuk tovább. Az utca jobb oldalán a Nemzeti Kert (Ethnikosz Kiposz) árnyas sétányain is haladhatunk, vagy megpihenhetünk padjain. Sajnos képünk nincs róla.
A Szindagma térre tartunk. Sétánkat úgy igazítjuk, hogy egész órára, (kicsit előbb) érjünk a térre. Szeretnénk megnézni az "Ismeretlen katona sírja" émlékműnél az őrségváltást. Az emlékmű a parlamentnek helyet adó régi királyi palota előtt áll. Már érkezik is a váltás. Amint az emlékműhöz érnek, az addigi menetelésről valami egészen különös díszlépésre váltanak.

A továbbiakat leírni nem lehet. A képek is csak egy-egy mozzanatát adják vissza a szépen koreografált váltási ceremóniának. Csak néhány perc az egész, és már az új őrség áll a tűző naptól valamelyest védő árnyékoló alatt. Roppant nehéz lehet egy órán keresztül szobormereven állni, tűrni a fényképezkedő turisták néha tolakodó rohamát.
Hogy mennyi energiát vesz igénybe? Már a váltáskor látszik, hogy a leváltottak mozgása bizony nem olyan feszes mint a frisseké. És távozáskor alig haladtak el néhány métert, bizony az egyik katona kidőlt a sorból. Szerencsére néhány másodperc után folytatni tudta útját.

Ezzel első Athéni körutunk végére értünk. A nagyváros után úgy gondoltuk nem árt egy kis vidéki kiruccanás. Annyi szépet olvastunk Szunionról, az ottani naplementéről, hogy engedtünk a csábításnak. Egy napot rászántunk.
Elhagyjuk a mai Szunion falut (vagy kisváros?) ezt sosem tudjuk eldönteni. Majd feltünik előttünk a nevezetes szirtfok, vakító fehér romjaival. Most csak távolról vesszük szemügyre. Kora délelőtt van, és mi a naplementét szertnénk itt megnézni, tehát jócskán ráérünk.

Persze nem véletlen, hogy már délelőtt jöttünk. Zsuzsa strandoló napot tervezett. A romterület alatti alsó parkolóból ki is néz magunknak egy strandot a hegyfok alatti öböl túlsó partján. Amelyről kiderült, hogy egy szálloda vendégeié, de azért mi is találtunk itt helyet. És azon ritka alkalmak egyikét is sikerült megörökíteni, amikor kedves fotósunk előjött a víz alól.

Zsákmányai közül a tengeri sünt nem lehet nem megismerni, de hogy az a zöld, kerek levelű növény micsoda, azt nem tudom.

A nevezetes sziklák egész délelőtt incselkednek, csábítanak, lassan el is érkezik az ebédidő. Még egy pillantás a helyet adó strandra, és megyünk vissza Szunionba. Útközben szép kis templomot látunk a domboldalban.
A kisváros szélén egy tavernában egész utazásunk legfinomabb sültjét és görög salátáját ettük. Kár hogy a hely nevét nem jegyeztük meg. Ebéd után, ahogy megyünk a városközpont felé, Zsuzsa rámszól: térj le jobbra! Most erre, most arra, mondja. Mintha már járt volna itt. Mi a csodát akarhat? Hoppá egyszercsak a városi strandon találjuk magunkat. Hogy a csodába csinálta ezt? A lényeg az, hogy még ebéd utánra is jutott egy kiadós fürdőzés.

A lassan ereszkedő Nap figyelmeztet, ideje indulnunk. Csodáljuk meg Poszeidon agrilezai márványból készült templomának maradványait. A távoli képeken látszott, hogy ennél a tengerbe nyúló mintegy hatvan méter magas sziklánál jobb helyet nehezen lehetett volna találni Poszeidon, a tenger istenének szentélyéhez. Hiába tartoznak a romterülethez többek között várfal maradványok, és egy sztoa romjai, is Zsuzsa nem tud szabadulni a templomtól. Többször körbejárja a valaha 34 oszloppal övezett dór templomot, fényképezi részleteit.

A naplementére várva arra is jut időnk, hogy magunkról is készítsünk néhány képet. Az utolsót nem sokkal a naplemente előtt, egy fiatalember készítette viszonzásul, hogy mi is lekaptuk Őt párjával.

A képeken (szerencsére) nem látszik, de egyre többen érkeznek a romterületre. A Nap egyre közelebb kerül a láthatárhoz. És tényleg színjáték kezdődik. Ezek azok a percek, amikor a szentély pillanatról pillanatra változó szinekben játszik, valami fantasztikus vörösbe borul a tenger. Végül, mintegy megnyugvásként a Nap eltünik a hegyek mögött.

Késő éjszaka van mire visszaérünk Rafinába. Másnap folytatjuk Athén felfedezését. Ezúttal a metróval egész Pireuszig megyünk. Képeink nem tudják megmutatni milyen hatalmas kikötő. A délelőtti napsütés ereje nem enged sok időt számunkra a rakparton.

Visszafelé a városba, a Thission állomáson szállunk le a vonatról, mert a Kerameikosz területét szeretnénk bejárni. A Kerameikosz az ókori Athén temetkezési helye, ahol feltöltésekkel újabb és újabb korok sírhelyeit alakították ki. Későbbi korokban ezen a területen helyezkedett el a város fazekas negyede, és bár a Kerameikosz névre több magyarázat is van, a legvalószínűbb, hogy az erre utaló kerameusz, vagy keramosz szavakból származhat az elnevezés.
A ma látható formában a külső Kerameikosz a temetkezési helyet, míg a belső Kerameikosz a kézművesek negyedeit foglalja magába. Szokás szerint először a múzeumot látogatjuk meg. Itt Görögországban ez nem véletlen. Mire egy-egy helyszinre érkezünk, a tűző nap után jól esik a klimatizált múzeumok termeiben lehűlni kissé.

A múzeum mellett az ásatások során talált síremlékek talapzatai művészi rendetlenségben.
A Sírok útja. Az itt látható síremlék másolatok eredetije a múzeumban látható.
Az ókori épületromok és a XIX. századi Szentháromság templom jól megférnek egymás mellett.
A kézműves negyed részlete, háttérben az Akropolisszal.

A romterület bejárása után a múzeumnál feltöltjük vízkészletüket HŰTÖTT!!! vízzel. El kell mondanom, hogy az Akropolisznál is találtunk ivóvízhűtőket, de ott a nagy forgalom miatt nem győzték ellátni feladatukat. Csak egy megállónyit kéne metróznunk, inkább gyalog megyünk. Így legalább - ha kerítésen kívülről is - még egyszer megnézzük a Hephaiszteiont és az Attalosz Sztoát.
Ezúttal a Hadrianus-könyvtárt, ami valójában Hadrianus-féle agora, nézzük meg. A romterület mellett a Plaka nyüzsgéséből kiemelkedik a Cisztarakisz dzsámi, amelyről valójában semmit nem tudunk.
Aki erre jár el ne mulassza meglátogatni a Plaka bazársorát! Itt már egy kis ízelítőt kapunk a keleti bazárok hangulatából.
Mint egy kis csendes sziget a tengerben, úgy bújik meg a kis Kapnikaréa templom a nagyváros kőrengetegében.

Következő célpontunk kissé távolabb van az ókori romoktól. A Monasztirakitól az Athinasz utcán megyünk az Omonia tér felé.
Ebben az utcában üzletek sokasága és a halpiac várja a látogatókat. Sajnos a halpiac már éppen bezárt amikor odaértünk, pedig kíváncsiak lettünk volna kínálatára. Zsuzsát egy kisállat kereskedés madarai kárpótolták az elmaradt halakért. Érdekes, hogy a sok papagáj és egyéb madár nem repült szerte szét.

Az Omonián szendvicses és fagylaltos frissítőt vettünk magunkhoz, és a 28 Oktovriu utcán mentünk tovább.
Nocsak, meg is érkeztünk. Ez a Nemzeti Régészeti Múzeum. Nem szabad kihagyni. Az ókori leletek legfontosbbjait őrzik itt. Meg sem próbálom részletesen leírni a látnivalókat.

Az első teremben a mükénéi kultúra csodálatos leleteit látjuk. Laikus szemünket a királysírok aranyleletei, halotti maszkok, ékszerek sokasága köti le leginkább.

A következő teremben csak egyetlen kép készülhetett, mert Zsuzsára udvariasan, de nagyon határozottan rászóltak. Fényképezni tilos. Valahányszor múzeumba megyünk a bejáratnál mindíg az az első, megnézzük szabad-e fotózni. Itt a Régészeti Múzeumban is azt jelezték, vakut nem szabad használni. A figyelmeztetés után már persze láttuk a terem bejáratánál a tiltó táblát.
A kükladikus bronzkori kultúra i.e. harmadik évezredből való emlékeit, köztük egészen különös, inkább modernnek tűnő emberábrázolásokat láthatjuk itt.

A továbbiakban aztán szinte agyonnyomott a látnivalók sokasága. Nem szabadna ekkora múzeumot csak egy alkalommal bejárni. A művészetek legmagasabb szinten művelt két ágának, a szobrászat és a kerámiák remekeiből mutatunk meg egy-két tárgyat.
A klasszikus szobrászat korai időszakának főműve Poszeidon bronzszobra, és az artemiszioni zsokégyerek lovasszobra.
Kerámiák különböző korokból.

A múzeum árnyas belső udvarán láttuk ezt az érett gyümölcstől roskadozó narancsfát. Az illem sajnos nem engedte, hogy megkóstoljuk termését.

Lassan tovább utazunk, és még nem láttuk Rafinát. Itt az ideje körülnézni. Az Athén felé vezető utca, szemben a buszmegálló. Meglehetősen jó közlekedést sikerült kialakítanunk. A kemping és a megállóhely közötti távolság kb. fél óra. Ez reggel nem is volna gond, de késő délután, vagy este, mikor fáradtan térünk vissza az egésznapos talpalásból, már kicsit sok. Ígyhát reggel kocsival lejövünk a központba, ahol hatalmas ingyenes parkoló kínál helyet, este öt perc alatt a kempingben vagyunk.
Park a főutca és a kikötő között.
Zsuzsa még otthon mondta, hogy meg akar nézni egy görög temetőt. Bár amúgy nem temetőbe járó természetű, de talán a temetkezés is része egy nép kultúrájának. Kívánságát könnyű teljesíteni. Azon a bizonyos stb. stb. a webmester többször haladt el a város temetője mellett, és most erősen bízik benne, hogy a temetők nem zárnak be a kempingekhez hasonlóan. Érdekes volt látni, hogy a sírok melletti kis fülkékben a holtakhoz kapcsolódó tárgyakat helyeznek el.
Végül egy panorámakép a yachtkikötőről. A kép nem panorámának készült, így nem tökéletes, de elég jól össze lehetett rakni.

Az utolsó napunk ebben a városban. Délelőtt fürdés pihenés, és ebéd után utoljára állunk itt a megállóban buszra várva, mely fejenként 2,10 euroért visz be Athénba.

Persze megint a Monasztiraki megállóig megyünk. A római agorát szerettük volna megnézni, de a romterület már zárva van. Azért a Szelek tornyát, a római korban a város kereskedelmi központjának számító terület romjait és a török hódoltság korából megmaradt Fetihiye dzsámit a kerítésen keresztül megörökíti a kamera.

Esteledik. A plaka bazársorán egymás után gyulladnak fel a fények. Tulajdonképpen ezért jöttünk késő délután, hogy Zsuzsa néhány esti felvételt készíthessen.

És kezdetét veszi Zsuzsa versenyfutása az idővel. Sajnos veszített. Nagyon sajnáltam, mert ezen a szélességi körön már észrevehetően gyorsabban sötétedik mint otthon. Alig néhány perc áll a fotós rendelkezésére, amikor már sötétedik, de még azért van elég fény. Pedig még a Hold is kedvező helyen volt. Hiába, több napon kersztül kellett volna estéket fotózásra szánnunk. Most már mindegy. Rohanunk a metróhoz, hogy az utolsó előtti buszt elérjük.
Ezekkel az esti képekkel mondunk búcsút ennek a bennünket sok szépséggel megajándékozó városnak.

Tovább dél felé. A Korinthoszi-csatorna majdnem megviccelt minket. Az autópálya magas szalagkorlátjától nemsokat látni oldalra, így csak mikor elhaladtunk a kereszteződés mellett, tudatosult bennünk, hogy bizony itt kellett volna letérnünk. A szokásos pániknak szerencsére nem volt ideje kitörnie, mert néhány száz méter után újabb lehajtó, és két balra kanyar után már a legjobb helyen, a csatorna melletti jókora parkolóban találjuk magunkat. A Gerster Pál tervezte 6 kilométer hosszú, 25 méter széles csatorna építésében Türr Istvánnak, az 1848-as szabadságharc hadmérnök tisztjének is fontos szerep jutott. Legutóbbi ittjártunk óta szépen megszaporodott a hidak száma.
Két "bűnös" autópálya híd a csatorna keleti bejárata irányában. Két híd a régi autóút sávjainak, ezeket sajna nem látjuk, mert rajtuk állunk.
A vasúti híd, alatta jön egy hajókaraván, az élen egy turistákat szállító kishajóval.
A csatornán biztosan felváltva egyirányú a forgalom, mert mikor odaértünk láttuk, hogy néhány hajó akkor úszott ki a nyugati kijáraton, ahol még egy híd látható a távolban.

Az oleanderekkel szegélyezett útpálya mögött hamisítatlan peloponnészoszi táj. Robogunk a félsziget, illetve most már sziget belseje felé. Hamarosan meglátjuk a turisztikai látnivalókra figyelmeztető barna táblát, és letérünk az autópályáról. Ezúttal ugyanis Mükénait, a virágzását a késői bronzkorban élő birodalom központját keressük.

Mükénai történetének korai szakaszát a monda szerint két testvér, Atreusz és Thüesztész, a trónért folytatott harca tölti ki. A gyilkosságokkal, és más tragikus eseményektől terhes történet az ókori görög drámaírás kiapadhatatlan forrása. Aiszkhülosz, Szophoklész, és Euripidész drámáiban is életre kel.
Az első amit meglátunk a sajátos kultúrájú Mükénaiból, az egyik lejobb állapotban fennmaradt emlék, Atreusz kincsesháza, kupolasírja. Fejünk felett néhány száz méterre látszanak a fellegvár romjai.

Itt is a múzeummal kezdjük az ismerkedést. A birodalom művészetének csak néhány jellegzetes tárgyát mutatjuk meg. Az utolsó képen a teremőrhöz hasonlítható a cserépedény mérete.

A múzeumból kijőve megnézzük a megletősen rossz állapotú, beomlott oroszlán kupolasírt, majd lépteinket a fellegvár felé irányítjuk.
Itt állunk a mondaszerint küklópszok, félszemű óriások által hatalmas kövekből épített falak tövében. Előttünk a tiszteletet keltő két oroszlánnal díszített, félelmetességében is csodálatos kapu.

A kapu közelében jobbra található a leggazdagabb leleteket rejtő ásatási terület, a köralakú királysírok kerülete.
A királyi palota részletét látni a következő képen, távolabb lakóházak romjai.
A fellegvár víztároló ciszternájának lejárata.

Az északi fal mentén sétálunk vissza, mikor a gyalogjáró közepén egy jókora furcsa bogárra leszünk figyelmesek. Zsuzsa terelgeti, fotózza, szokás szerint kisebb csődület támad, egyre többen fényképezik a szerencsétlen jószágot. A bogár megunja, és hangos berregéssel elrepül.
Mi pedig az északi kapu mellett elhaladva fejezzük be körsétánkat a fellegvárban.

Nem mehetünk úgy tovább, hogy ne pillantsunk vissza a híres kapura, amely elé vörös szőnyeget terítve fogadta a csalárd Klütaimnésztra a győztes trójai háborúból visszatérő Agamemnon királyt.
Az út mellett balra találjuk a Klütaimnésztrát elcsábító, és Agamemnónt meggyilkoló Aigiszthosz beomlott tetejű kupolasírját.
Mellette pedig az álnok és csalárd Klütaimnésztra tholosza látható.

Indulás előtt vessünk utolsó pillantást a valaha hihetetlen gazdagságot és sok-sok vért, tragédiát látott hegyekre.

Eredetileg Nafplionban teveztünk megszállni, de odaérve úgy láttuk, a város inkább panziós vedéglátásra rendezkedett be, így továbbmentünk Toloba.
Ez pedig már következő szálláshelyünk a tolo-i Lido kempingben. Zsuzsa azonnal birtokába vette a klímaberendezés távirányítóját, és hosszú rábeszéléssel tudtam csak elérni, hogy ne 18 fokos szobában aludjunk. Mindenesetre kellemes volt a szoba előtt, olajfák árnyékában üldögélni.

A város nevét Naupliusz mitológiai hajós nevéből eredeztetik. A néhány kilométerrel amely Mükénait és Nafpliont elválasztja, sok-sok évszázadot ugrunk át. A bronzkor után, itt a középkor, illetve a XIX. század emlékeivel találkozunk.
Az első amit megnézünk, a Palamidi-domb tetejét elfoglaló hatalmas erődrendszer. Nem véletlenül ez az első látnivaló! 875 lépcsőfokot kell megmásznunk. A reggeli órákban a lépcsők nagy része még árnyékban van, legalább ennyi könnyebségünk legyen.
Ahogy emelkedük egyre magasabbra, úgy tárul ki a előttünk a város, a kikötő, és az öböl túloldalán a távolba veszve síkságnak nevet adó Argosz városa.
Nem tökéletesen, de azért látszik a fal árnyékában a lefelé vezető lépcső szédítő magassága! Ez az amit a meteoráknál is említettünk. Sehol egy korlát. Nálunk ez elképzelhetetlen lenne.

Ha lassan és nehezen is, de azért elfogytak a lépcsők. Felértünk a domb tetejére, melyet Palamidoszról, Naupliosz fiáról neveztek el. Palamidosz a mitológiák híres feltalálója. Nevéhez kapcsolódik a csillagászat, az ábécé, a súlyok feltalálása, a diszkoszvetés elterjedése, a trójai háború során pedig feltalálta a hosszan elnyúló háború unalmát elűző kockajátékot.
Nézzük meg az erődítmény néhány látványos részletét.

Visszatérve a városba, mediterrán hangulatú utcákon sétálgatunk, és üldögélünk egy kicsit a velencei stílusú épületekkel övezett főtéren, majd kisétálunk a kikötőbe.

Az első ami a szemünkbe ötlik a kikötő bejáratánál kis szigetre épült Burtszi erőd. Hamarosan egy kis hajócska tatjáról nézünk vissza a nemrég megjárt Palamidi-dombra. Sok látnivaló nincs a szigeten, inkább csak a panoráma szépsége miatt érdemes meglátogatni.

Még sétálunk egy kicsit a kikötőben, pihenünk pálmafás parkokban, és megyünk vissza Toloba, mert ránk fér egy kis fürdőzés, holnap nehéz napunk lesz.

Igen, innen is beterveztünk egy egésznapos túrát. Úgy döntöttünk megéri a csaknem ötszáz kilométeres autózást, hogy megnézzük az ókori világ leghíresebb sport és kultúrális eseményének helyszinét, Olümpiát.
Az odaútról nem tudunk képet mutatni. Az első képek a múzeumban készülnek. Taláncsak nem kezd kedves fotósunk kimerülni? Bronzszobor töredékét és áldozati edény darabját lájuk az első képeken.
Olümpia egyik kincse a Héra templomban talált szinte hibátlan állapotú Hermész-szobor, mely a gyermek Dionüszoszt megmentését ábrázolja.
Majd a Zeusz templom keleti oromzatának töredékét látjuk.

Járjuk be a romterületet, amely több mint egy évezred során vált ősi isteneknek szentelt szerény kuluszhelyből az antik világot lázba hozó események színterévé, az ókori görögség eszményeinek jelképévé.
Persze képtelenség lenne mindent megmutatni, de azért néhány érdekességet mézzünk meg. A Palaisztra a birkózók és ugrók gyakorlóhelye. Oszlopai meglepően épen maradtak.
Pheidiasz műterme, ahol a híres szobrász elkészítette a szentély hatalmas Zeusz szobrát.
A Leonidaion oszlopcsarnokának lábazatai. A romterület legnagyobb épülete, az előkelő vendégek szálláshelye. Feltételezések szerint kétemeletes volt és mintegy nyolcvan szobája állt a vendégek rendelkezésére.
A szentély központja a Zeusz templom. Mint a szunioni Poszeidon templomot, ezt is 34 dór stílusú oszlop keretezte. Itt a templomban állt az ókor hét csodájának egyike, Pheidiasz Zeusz szobra. A mintegy 13 méter magas arany- elefántcsont szobor feketemárvány talapzaton álló, drágakövekkel kirakott trónuson ülve ábrázolta a főistent, akinek testét aranyból készült lepel borította.

A szent kerületet keletről határoló Visszhangok csarnokának romjai, háttérben a stadionba vezető boltíves átjáróval.
És a stadion, melynek az elrugaszkodást segítő startkövei teljes épségben megmaradtak. (A turisták, főleg a gyerekek örömére. Nem szégyellem, én is kipróbáltam!)

Az Altisz északi oldalán haladunk továb, ahol a poliszok által Zeusz tiszteletére emelt kincsesházak maradványai előtt sétálunk el. A képeket ezúttal elspóroljuk.
És elérünk a szent kerület legősibb építményéhez, a Héraionhoz. Héra-templomának eredetileg fából készült oszlopait az évszázadok során szinte egyenként kőoszlopokra cserélték. A templom egyik fülkéjében állt a múzeumban látott Hermész szobor.
Az okori görög vallási szertartásokat nem a templomokban, hanem a templomon kívül felállított oltároknál tartották. Itt láthatjuk a Héra templom előtti oltár maradványait.
A modernkori olimpiai játékok lángját itt gyújtják meg a Nap segítségével. Érdekes véletlen, hogy amikor ezeket a sorokat írjuk, akkor számol be a televízió az idei ünnepség megzavarásáról.
Lassan visszaérünk a bejárathoz. Nézzük meg még a II. Philipposz által emeltetett köralakú győzelmi emlékművet, melynek belsejét valaha a makedón királyi család tagjainak szobrai díszítették.

A régi múzeum épülete ma a sport vonatkozású emlékeknek ad helyet. Szánjunk rá kis időt.

Az első képen diszkoszt és ugrókövet látunk, a másodikon egy versenykocsi kerekének maradványát.
A harmadik képen egy 140 kilogrammos súlyemelő kő látható, belevésett markolattal. A legenda szerint volt versenyző aki félkézzel emelte fel.

Visszaúton Tripolisz mellett hatalmas jégesővel kisért felhőszakadás kényszerített félreállásra. A hatalmas jégdaraboktól komolyan féltettük autónk karosszériáját.
A kopár hegyek közé érve nyoma sincs az esőnek. Itt más, egy jókora kecskenyáj kényszerít leállásra. És ha már megálltunk vessünk egy pillantást az alattunk a völgyben megbúvó falura. A szemközti hegyoldalban látható az út nyomvonala ahol jöttünk.

Sűrűsödnek az események. Másnap ismét egy nevezetes ókori helyszínt látogattunk meg. Útközben megállunk egy-két helyen. Zsuzsa olaj-, és narancsligeteket szeretne fotózni, de nem nagyon sikerül a képeken visszaadni az ültetvények hangulatát.

Ez a tegnapinál sokkal rövidebb út volt, már meg is érkeztünk Epidauroszba, a monda szerint Apollón istentől származó Aszklépiosz szent helyére. Aszklépioszt még gyemekkorában Cherion, a bölcs kentaúr tanította meg a gyógyítás tudományára. Tudását olyan szintre fejlesztette, hogy még holtak feltámasztása sem okozott gondot számára. A szentély az idők során egyre inkább a mai értelembe vett gyógyítás központjává vált, ahol a természetes gyógymódok mellett már gyógyszereket is alkalmaztak, talán még operáltak is. A sok csodálatos gyógyulást bizonyítja a fennmaradt fogadalmi ajándékok sokasága.
Sajnos a félhomályos múzeumban nem lehetett megfelelő képeket készíteni. Annál nagyobb verőfényben volt részünk amint felértünk a színházhoz, amelyet már az ókorban is az építészet remekének tartottak. Csodálatos épségben maradt meg, így mi is megtapasztalhatjuk remek akusztikáját. Ma is hangosítóberendezés nélkül lehet előadásokat tartani benne.

Sétáljunk végig az ásatási területen. Sajnos nem a legjobb időpontban érkeztünk. Vagy néhány évvel korábban, vagy inkább később kellett volna jönnünk. A legnagyobb helyreállítási munkákba csöppentünk bele.
Az első kép a szentélykörzet északi peremén, a tulajdonképpeni bejáratánál készült, és a díszkapu maradványait mutatja.
Második képünkön az északi csarnok romjai, háttérben a helyreállítás alatt álló Aszklépiosz templom.
A stadion emlékeztet arra, hogy Epidauroszban is tartottak négyéves ciklusokban művészeti és sportversenyeket.

Az út túloldalán, a stadionnal szemben a gümnaszion romjait látjuk, tovább sétálva a katagógeion, vagyis szálloda mellett hagyjuk el a szentélykörzetet.

Tolo felé visszaúton néhány percre ismét Mükénai korába ugrunk vissza. Egy még napjainkban is használatban lévő Mükénai korabeli hídnál állunk meg egy kis pihenőre.

Ha esti felvétel, akkor másnap tovább indulunk. Vajon miért nem készült Toloról nappali kép? Fogalmam sincs.
Itt került szóba leírásunk elején említett meglepetés. A webmester az utazás tervezésekor úgy gondolta, Tolo túlságosan délen van ahhoz, hogy onnan egyből hazautazzunk. Valahol még meg kell állnunk. Szerette volna megnézni Delphoit, de még az is távol van otthontól, még egyel több megállóhelyet jelent. Végül úgy gondolta, majd a helyszinen elválik, ha időnkbe belefér a plusz egy megálló, akkor irány Delphoi. A kicsit feszített Toloi programmal megnyertük ezt a napot, most már csak az a kérdés melyik irányból kerüljük meg a Korinthoszi-öblöt.

Hamar eldőlt a kérdés, délről. Az utikönyvekben olvasott Rio-Antirrio hídra mindketten kíváncsiak vagyunk.
Már az öböl mentén robogunk. Bal oldalunkon magas sziklafalak, jobbra (nem látszik) tenger.És egyszercsak megpillantjuk a fehér óriást. A távolság ellenére is látni milyen hatalmas. Egy-egy pillére 300 méter magas.

Híd elölről, híd középről, és végül hátulról is.

Az öböl északi partján kacskaringózó úton érkezünk az Iteával egybeépült Kirrába, ahol a tengerpari kempingben telepített lakókocsiban kaptunk helyet.
Vajon mit bámul a webmester ebédmelegítés közben? Az öböl túloldalán Iteát, és a mögötte magasodó hegyeket.

Alattunk a tenger, rengeteg tengeri sünnel. Eddig sehol nem találkoztunk ennyi tüskés jószággal. Zsuzsa kiélheti tengeri herkentyük iránti vonzalmát.

Estefelé bementünk Iteába, ahol a tengerparti sétány élénk szellővel, és fel-fel csapó hullámpermettel frissítve enyhítette a tűző nap erejét. Az egyik parti vendéglőben elköltött vacsora után pedig jól esett a séta a kikötőben.

Másnap reggel irány Delphoi. Néhány kilométer után, mikor az út elkezd emelkedni, megállunk egy pillantás erejéig. Alattunk a Kriszai, vagy szent síkság, Görögország leghíresebb olajfaültetvényeivel. Amit a képen látunk az csak kisebb része a teljes síkságnak! A távolban Itea, ahonnan jöttünk.

Az Apollón szentély Szent-kerülete a Parnasszosz déli lejtőin, magas sziklafalak tövében terül el. Itt győzte le a fényisten Püthont, a sárkánykígyót.
Lassan az Apollón-kultusz helyett a jósda tette híressé Delphoit. Századokon keresztül folyt a harc Delphoi felügyeletéért. Színleg a felügyeletet ellátó küldöttek tanácsának feladata volt a szentély pártatlanságának biztosítása, valójában a felügyelők szájaíze szerint megfogalmazott jóslatokkal a világi ügyekbe is beavatkozott. A jóslatok, amelyeket a Püthia, Apollón papnője háromlábú zsámolyon ülve, babérlevéltől és a földből előszivárgó kénes gőzőktől kábultan mondott rendszerint kétértelműek voltak. Ezért az egyes poliszok hivatásos jóslatmagyarázókat tartottak. A kedvező jóslatokat a városok és magánszemélyek gazdag ajándékokkal hálálták meg. Erről tanúskodik a kincsesházak és fogadalmi emlékművek sokasága.

Mondanom sem kell, hogy a múzeumban kezdjük az ismerkedést Delphoival.
A szent kerület legpompásabb emléke, a Naxosziak oszlopát díszítő szfinx-szobor.
Athéni, Apollónt ábrázoló fehér alapú edény a következő képen.
Kleobisz és Bitón szobra a peloponnészoszi archaikus szobrászat fontos példányai.
Bronz tárgyak, majd a múzeum leghíresebb tárgya a delphoi kocsihajtó szobra.

Ott volt, láttuk! Mégsem fotóztuk le! Utólag a netről kellett letöltenünk, hogy megmutathassuk a világ köldökét, az omphaloszt. Zeusz két sasmadarat engedett el a világ két különböző pontján, hogy megkeressék a világ közepét. A madarak itt Delphoiban találkoztak, és ez a díszesen faragott márványkő jelöli a világ középpontját.

Mielőtt elhagyjuk a múzeumot nézzük meg a szent kerület feltételezett makettjét, amely segíti fantáziánkat a romterület bejárásakor.

Előre elnézést kell kérnem az olvasóktól. Nem tudom szavakba önteni azt az érzést amely hatalmába kerít ezen a vadregényes, egyben fenséges helyen. Bátran és határozottan kijelenthetjük, túránk csúcspontjára érkeztünk. Még be sem léptünk a romterületre, csak kintről látjuk fejünk felett, de érezni, hogy itt nem mindennapi látnivalóban lesz részünk. Biztosíthatom látogatóinkat, hogy leírásunk és képeink csak töredékét adják vissza a helyszinen kapott élménynek.
A Szent-út elején fogadalmi emlékművek alapzatai között haladunk el. A legépebb állapotban látható Athéniak kincsesházánál élesen jobbra fordulunk. Aki Delphoiban jár, itt biztosan megáll néhány pecre. Nem csak a kincsesház szépségében gyönyörködhet, de megnézheti a sziklát, amelyről a hagyomány szerint Herophilé szibülla jósolt. Mellete még (nyilván nem korabeli) egy babérbokor is zöldell. Itt állt a Naxosziak oszlopa is, melynek szfinx-szobrát a múzeumban láttuk. Ezekről képünk nincs.
A megállást használjuk ki egy kis visszatekintésre. Fantasztikus panoráma tárul elénk. Alattunk a Gümnaszion és a Marmaria romjait látjuk.

Tovább megyünk a Szent úton, amely hamarosan északi irányba fordul. Itt már a fejünk felett az Apollón-templom oszlopai magasodnak. A most látható romok az i.e.360 és 330 között épült templom maradványai, amely harmadikként épült, két elpusztult elődjének alapjaira. A templom belső része annyira romos állapotban maradt fenn, hogy a jóslás helye, a kénes gőzöket kibocsátó sziklahasadék -itt állt az omphalosz-kő is- rekonstruálása nem lehetséges.

Az ókori görögök életében szorosan kapcsolódott egymáshoz az istenek kultusza, a színházi művészetek, és a sport. A szent kerület szeves részét képezi a színház, amely ötezer nézőnek adott helyet, és csaknem teljes épségben maradt ránk. Itt rendezték négyévenként a Püthia-ünnep zenei és drámai előadásait.
A színház alatt az Apollón templom, alatta az athéniak kincsesháza, és mindez alatt a vadregényes völgy.

Ha a színháztól tovább sétálunk felfelé, a szentélykörzet tényleges területét elhagyva a stadionhoz érkezünk. Itt tartották a Püthia-ünnep sporteseményeit. A nézőtér az északi oldalon jó állapotban maradt meg, a déli oldalon leomlott. Nagyon látványosak a versenybírók kőfülkéi.
A jelenleg látható stadion a római időkben készült, de az ásatások arra utalnak, hogy a klasszikus korban is stadion állt e helyen.

Lefelé sétálva muszáj volt még egy képet készíteni az Apollón templomnál. Itt és most, úgy érezzük Zeusz sasmadarai tényleg a világ közepét találták meg.

A szentélykörzetet elhagyva, megyünk tovább az úton. Ahol az út élesen jobbra kanyarodik, találjuk a Kasztalia-forrást, Apollón és a múzsák kedvenc tartózkodási helyét. Megközelíteni nem lehet, Zsuzsán pedig a fáradtság jelei mutatkoznak, ugyanis elfelejtett fotózni.
Tovább megyünk a Delphoi keleti határán lévő Marmariához, Athéna Pronaia Szent kerületéhez. A valaha húsz oszlopos kerek templom, a Tholosz rendeltetését nem ismerjük, előtte az istennő templomának maradványai.
Visszafelé sétálva a római korban felújított gümnasziont nézzük meg.
De szemünk és optikánk még mindíg a Parnasszosz oldalát keresi, egy utolsó pillantásra.

A szerpentines úton lefelé haladva egy "rejtvényképet" is sikerült készíteni. Melyik az út, és melyik a víz? A hegyoldalban hosszú kilométereken át kígyózó vízcsatorna valódi rendeltetését nem tudjuk. Talán öntözővíz? Választ szívesen fogadunk.

A Delphoiban eltöltött lenyűgöző, de fárasztó nap után jólesett egy fürdés a tengerben.
Ezt a motokerékpárt, melynek az első villája, illetve a villa hiánya az érdekes, Zsuzsa a technika kedvelőinek kedvéért fotózta le. Egy jócskán középkorú német házaspár érkezett vele.
Ha esti felvétel, akkor holnap utazunk. Naplemente Kirrában.

És innen a suzuki orra már északi irányba fordul, hazafelé tartunk. Persze ahogy már említettük, az 1400 kilométeres utat egyhuzamban nem tudjuk, és nem is akarjuk vállalni, igy még egy megállót tevezünk. Ha sikerül, akkor valahol Methóninál. Mint jövetben, ezúttal is a Tembi völgyében tartunk egy kis pihenőt. Az Agija Paraszkevi kápolnánál álltunk meg, és körbejárjuk a kegyhelyet.

Ahogy terveztük Methóniban találtunk kempinget, ahol barátságos áron, barátságos szobát kaptunk. Bár figyelmeztettem, hogy sok jóra ne számitson, Zsuzsa mégis úgy gondolta utoljára itt fogunk fürödni a tengerben. Le is sétáltunk a partra, de a víz a homokos part miatt annyira zavaros volt, hogy inkább lemondott a mártózásról.

Persze nem teljesen, mert a szobánk balkonja alatti medencét azért nem hagytuk ki. És mintha az időjárás is tudná, hogy vége nyaralásunknak, hirtelen megváltozott. Egy kisebb, záporral kisért zivatar kerget ki a medencéből.
Persze nem tart sokáig, és közben végig szól a népies hangzású zene a medence melletti bárban, egyszercsak arra leszünk figyelmesek, hogy kicsit távolabb asszonyok kezdenek gyülekezni. Mi a csoda van itt? Rögtön kiderül. Már ropják is a táncot.

Vacsora után sétáltunk egyet a környéken. Az este főszereplői a növények voltak. Zsuzsa babérlevél készletét gyarapította, és néhány szem fügét is találtunk.
Kedves fotósunk megörökítette egy fa különleges virágát, majd egy cserje rejtélye is megoldódott.
Eddig többször is láttuk virágzó ültetvényeit. Messziről nézve krumpliföldnek gondoltuk, most közelről jobban szemügyre véve tanakodtunk, milyen növény lehet ez. A virágok mellett már termések is voltak rajta. Egyet felvágva jöttünk rá gyapotcserjéket találtunk.

Utolsó esténk Görögországban, az utolsó görög naplemente Methóniban.

Reggel felhős időben vágtunk neki a hazaútnak. A makedon határhoz érve egyre fenyegetőbben gyülekeznek a felhők. Furcsa látvány templomokhoz szokott szemünknek, hogy minden faluban minaret áll. Néhol kettő is egymás mellett.
Átérve Szerbiába, a felhők nem tudták tovább tartani terhüket. Eleredt az eső, és csak Újvidék környékén állt el. Mire átléptünk Magyarországra, már időnként a nap is előkandikált a felhők közül.

Zsuzsa, hogy hű legyen önmagához ezen a napon is elkészítette naplementés képét, amely egyben túránk záró képe is.
Innen már csak fél óra hazáig, és ezzel a tizenhárom és fél órás mai úttal véget ért nagy kalandozásunk.

A túra véget ért, befejezésként teljesen felesleges méltató szavakat keresni. A leírásból már kiderült mit kaptunk Görögországtól.
Két adattal fejezzük be. Az út hossza 4365 kilométer volt, és ezen a távon autónk hajszál pontosan 6,5 liter benzint fogyasztott 100 kilométerenként. Pedig jól megvolt pakolva és az autópályákon keveset ment 140 km/h alatt.

Utóiratként még egy jótanács. Aki utazása során a látnivalókra helyezi a hangsúlyt, nehogy a Forgács András és Szabó Miklós jegyezte Görögország című Panoráma utikönyv nélkül induljon el. Antikváriumokban, internetes könyvesboltokban a mai utikönyvek árának töredékéért juthatunk hozzá, és információtartalma nagyon jó. Nem baj ha régi kiadás, (a miénk 1978-as) a romok és látnivalók nem változnak!

Ha lesz még utazásunk, arról is beszámolunk.
Viszont látásra!

2007, július 21 - augusztus 5.