Levente június végén ünnepli névnapját. Már jónéhány nappal korábban, számozott négyzetekből álló saját naptárt készített magának, és minden nap egy-egy számot áthúzva várta a nevezetes napot. Egyszercsak azt vettük észre, hogy a naptár hét nappal hosszabb lett, pont nyaralásunk kezdőnapjáig ért, és ezzel a várakozás izgalma jócskán fokozódott.
 
A két Zsuzsa közös szabadságát csak július legelejére sikerült elintézni, ezért a korai időpont. Úticélunk ezúttal is a horvát tengerpart, közelebbről Pula városa. A tervezés korai szakaszában a lányok egy biztos pontot jelöltek meg, mégpedig Rovinj-t. Ezt jó indulópontnak tartottam, mert az idei évi, minden szempontból visszafogott terveimben Rovinj mellett egy Poreci és egy Pulai városnézés szerepelt.
Megkezdődött a szálláskeresés. Zsuzsa három szempontot jelölt meg: első az ár, melyet költségkeretünk határol be. Ki gondolta volna, hogy ezt a legkönnyebb teljesíteni; az internet majd megszakad az ajánlatok sokasága alatt. A másik kettőt együtt, már sokkal nehezebb teljesíteni: legyen közel a jó strand, és legyen közel a belváros is, a három együttes megvalósítása pedig, már meghaladta erőnket. Végül kompromisszumok árán, a lányok kiválasztottak egy Pulai apartmant, persze a lefoglalás angolnyelvű levelezését szokás szerint rám hagyták.
Hogy a dolog izgalmasabb legyen, a tervezési időszak közepén jó öreg Suzukink beteget jelentett, és sajnos nem volt remény gyógyulására az indulásig. Maradt Zsuzska szintén szinte matuzsálemi korú Passátja, csakhogy az pedig gumijaival bajlódott. Végül azért került a felnikre négy alig használt príma gumi, és tetejébe még a klímaberendezésbe is jutott némi hűtőközeg. Ilyen luxusban még sosem utaztunk!!
 
Időközben túljutottunk Levente névnapján, megvolt a virágcsokor - szigorúan sárga virágokból -, az anyával közösen készített csokitorta, és persze az ajándék is, és az indulásig hátralévő néhány nap kinek gyorsan, kinek lassan, de eltelt. Péntek este bepakoltunk az autóba, szombat reggel fél hatkor pedig indulás. Irány Csolnok! Igen Csolnok. Ott lakik Mónika,
 

új útitárs unk.

De erről még nem is szóltam! Gyorsan elmondom.
Mónika Zsuzsa és Zsuzska munkatársnője. Néhány nappal indulásunk előtt, talán szerdán, egy munkahelyi élcelődés során valaki felvetette, ha már a két Zsuzsa szabadságra megy, menjen velük Mónika is. Itthon a lányok között is szóba került: tényleg, miért ne jöhetne velünk Móni? Az autóban van hely, a szállás is 4+1 fős. Ekkor már csütörtök volt, Zsuzska komolyan nekiszegezte a kérdést Mónikának, jöjjön velünk! Péntek délelőtt a kertet készítettem fel a gondozás egyhetes kimaradására, amikor Zsuzsa szólt, hogy Móni igent mondott. No ennek fele sem tréfa! Eddig nem vettem komolyan a dolgot, de most már azzá vált. A szállás ötfős ugyan, de mi csak négy főre regisztráltuk, módosítani kell!
Gyors email a szállásközvetítőnek: öten mennénk!
Válasz: fizessünk be x Eurót.
Válasz a válaszra: majd a helyszínen fizetünk!
Válasz a válasz válaszára: rendben!
Így kerültünk Csolnokra!
 

 
Ez a Husss! egészen a zsámbéki benzinkútig tartott. Mondhatom, lassan szokásunkká válik, hogy itt vesszük meg az autópálya matricát, és a Táskai pihenőnél tartjuk az első megállót, ahol helyet cserélünk Zsuzskával, innen enyém a volán. A Passát tankja tán hatvan liter körül van, így egy tank benzinnel simán lemegyünk Puláig, csak Móni kedvéért (a bagósok táborába tartozik) tartunk egy pihenőt valahol Ravna Gora környékén.

A Kőröshegyi völgyhídon

Levente szokása szerint, indián csatakiáltásokat idéző üvöltésekkel jelez minden alagutat. (a krónikás, a vendég utasra való tekintettel ezúttal kissé mérsékli magát)  A Bakari-öböl fölött átbújva a hegyek alatt, egy-egy pillanatra feltűnik a tenger ám Mónika, aki még nem járt az Adriánál, a jobboldali ülésből a szalagkorlátok miatt sajnos nemsokat lát belőle. Rijekát elhagyva, Opatia fölül pedig a párás levegő rontja a panorámát. Átkelve az Ucka alagúton, a pára megsűrűsödik, és hamarosan eső formáját veszi fel. Olyan egyenszürke az égbolt ameddig csak ellátni, hogy teljesen kétségbe esem. Pazinnál kiérünk a síkabb vidékre, és ezzel az időjárás és hangulatunk is egycsapásra megváltozik. Pula már szikrázó napsütéssel fogad minket. Első utunk az Uniline irodájába vezet, itt bejelenkezünk, és befizetjük a még hátralévő összeget és már indulhatunk is az apartmanhoz. Dél elmúlt már, úgy döntünk, mielőtt szállásunkra mennénk, megebédelünk valahol.
 
2012-es Kraljevicai nyaralásunkon éreztem, szerencsénk volt, hogy elsőre sikerült egy éppen megfelelő éttermet találnuk, ezért tavaly Seget Vranjicai utunk előtt (leírás sajnos nem készült róla, talán ha ráveszem magam, akkor egyszer közbeszúrom) rászántam némi időt a keresésre, és sikerült is egy kis kikötői konobát találni Donji Seget-ben. Így tettem idén is. Persze az adott városban látjuk, sokkal több hely kínálja szolgáltatásait, de az a néhány amelyet itthon előre megnézünk, jó támpontot ad.
 
Az egyik előre kinézett konoba éppen az irodával szomszédos utcában van, de odaérve sajnálattal konstatáljuk, még nem nyitott ki, biztosan inkább a vacsoravendégekre számítottak. Sebaj, listámon a szálláshely felé még két étterem esik útba, az első a Trattoria Pirun, meglehetősen kedvező kommenteket olvastam róla. Google barátunknak (a továbbiakban G.b.) köszönhetően úgy megyünk oda, mintha hazamennénk, a bejárathoz érve pedig úgy látjuk, tényleg hazaértünk. A cégtáblán: Restaurant Budapest felírat, a kapun belépve pedig magyar köszöntés fogad!
 
Mivel sem Zsuzsa, sem Zsuzska nem örökítette meg, kénytelen vagyok G.b. fotóját igénybe venni.

Csak a feírat változott

Udvarias, magyarnyelvű kiszolgálás, finom ételek, barátságos árak, minden együtt, ez azt jelenti, megtaláltuk törzshelyünket erre a hétre. És valóban, csaknem valamennyi napon itt ebédeltünk vagy vacsoráztunk. Végül még egy apróság az étteremről: a magyar vendégek étkezés után meglepetést kapnak, vagy egy kupica pálinka, vagy sütemény formájában.
 
Ebéd után ideje már a szállásunkhoz hajtani. Azt kell mondjam, amit az étteremnél, keresgélés nélkül áltunk meg a kapu előtt. Az Uniline-től kapott telefonszámra semmi szükség nem volt; leendő házigazdáink, Slavica Udovicic és férje az autózúgásra már a kapuban várt. A bemutatkozás, a formaságok elintézése és a lakás átvétele után koccintottunk egy kupica meggylikőrrel, azt pedig leöblítettük egy második kupicával, ám abban már kicsit férfiasabb ital, ötféle gyógynövénnyel ízesített pálinkaféle volt.

Megérkeztünk

Hiába nagyobb, kényelmesebb a Passát, azért a hat-hét órás utat még érezzük tagjainkban szerencsére az étteremben töltött pihenőt kipakolás és berendezkedés indokával meg tudjuk hosszabbítani. Szükség van az indoklásra, mert Levente már követeli fürdőnadrágját és úszógumiját, és hogy induljunk már a tengerhez! Nem halogathatjuk tovább, annál is inkább, mert már Zsuzsa is merülni szeretne. Mi hárman Zsuzskával és Mónikával, ezúttal csak felderítésre készülünk.
 
Lassan már unalmas lesz, ezért most utolsó alkalommal mondom, G.b. előzetes intenzív használatának köszönhetően, mindenhová, így most a strandra is tétovázás nélkül találjuk meg az utat. G.b. képei alapján sejtettük, köves, de nem sziklás partot fogunk találni, így is lett. Sokan vannak a víznél, hétvége van, az idő gyönyörű. Jobbról egy búvárcentrum, balról egy ifjúsági szálló és kemping határolta a strandot, ahol sikerült két törölközőnyi helyet találnunk. Ez a határolás inkább csak jelképesnek mondható, mindenki ott fürdik, úszkál, ahol vizet talál. Lehet, hogy leírtam már valahol, akár előző adriai írásaimban, vagy a görögországi utazásunknál, mert ott is érvényes: mindíg csodálom ezeket az országokat. A tengert közkincsnek tekintik, nincsenek elzárt partszakaszok, a kikötők, ipari létesítmények kivételével, gyakorlatilag a teljes tengerpart használható fürdőzésre. Úgy érzem nálunk ez elképzelhetetlen.
 
Levente időről időre változik, gondolom más gyerekekkel is így van ez. Tavaly még minden bogarat kézbevett, az idén már szó szerint a mellette elrepülő méhecskétől is megijed. Tartottam tőle, talán a nagy víztől majd visszaretten, nem mer majd belemenni. Feleslegesen aggódtam. Alig tudtuk visszatartani, míg pólóját lehúztuk róla, szinte rohant, a felhevült test számára hűvösnek tűnő vízbe.
Mi hárman felderítők, csak fél lábszárig merészkedtünk be, és onnan - én legalább is - irigykedve néztük a két lubickolót. Egy idő után megszántak minket, és kijöttek a partra, első napra elég lesz! A tengerparti sétányon egy kis félszigetet megkerülve, egy másik úton indultunk haza.

Balra az ifjúsági szálló és a búvárcentrum, képek a sétényon

Utazás közben már megbeszéltük Mónikával, aki szintén szeret virágokkal foglalkozni, hogy leander hajtásokat viszünk majd haza. Nos ez az első séta vissza a tengerpartról, eldöntötte: muszáj leander hajtásokat hazavinnünk! Az apartman felé vezető utcát végig, csodálatosan illatozó teltvirágú leander bokrok szegélyezték. Mindig csodálkozva olvastam illatos leanderről, én eddig ilyennel még nem találkoztam. Mónit is és engem is teljesen elvarázsoltak.
 
Itthon ritkán fordul elő, hogy Levente vacsora után önként megy aludni. Nem nehéz ágybadugni, de általában egy kis lendületet adni kell neki. Most erre nem volt szükség, hiába, hosszú napja volt. Mi felnőttek, még elbeszélgettünk, elsörztünk a teraszon.

Balra Levente már ágyban, jobbra az üres dobozok

Vasárnap
Kora reggel felébredtem egy pillanatra, s látom, a mellettem lévő hely üres. Semmi gond, az otthon sokáig alvó Zsuzsa ilyenkor mindig koránkelővé válik. Fordulok még egyet, és amikor később kiballagok a teraszra látom, Móni már megkávézott, Zsuzsa pedig visszaérkezett reggeli cserkészútjáról, melynek keretében bejárta környékünket, ráadáskén felderített a közelben egy príma boltot, és még azt is megállapította, hogy a listámon szereplő, az apartmanhoz legközelebbi étterem nem veszi fel a versenyt a tegnapival.

A cserkészút eredményeként, szűkebb...

...és tágabb környezetünk, a még néptelen stranddal.

 
Az esti beszélgetés közben egy vázlatos programot is összeállítottunk az elkövetkező napokra. E szerint ma délelőtt Pulai városnézés, délután pedig fürdőzés vár ránk.
 
Már többször említetten, hogy nyaralásaink alatt hacsak nem muszáj, nem használunk autót. Most is előre készültem, átnéztem a pulai helyijáratú buszvonalakat, jegyárakat. G.b. azt is megmutatta, merre találjuk a legközelebbi megállót. Zsuzsával elsétáltunk odáig, és kissé bizonytalanul, de azt állapítottuk meg, vasárnap nem jár ez a busz. Lehet, hogy félreértettük a táblát, de azért úgy döntöttünk, hogy első alkalommal autóval megyünk be a városba. Előző Pulai nyaralásunkból emlékeztem, hogy az amfiteátrum alatt, mellett, van egy jókora parkoló, azt céloztuk meg. Pula belvárosa nem túlságosan nagy, innen kis sétával mindent elérhetünk.
 
Hogy fokozzuk a várakozás izgalmát, előbb a rakpartra sétálunk ki, de nem maradunk sokáig, tekintetünket, és lépteinket is egyre vonzza magafelé a hatalmas építmény. Nem tétovázunk tovább, és hamarosan már a bejárat hűvösében állunk.

A rakparttól az amfiteátrumig

Míg mi Leventével megváltjuk a belépőket, addig a női nem tagjai fényképezkednek.
Még néhány lépés, néhány perc, és fent ülünk az egyik legfelső sor kőülésén, és feltárul előttünk a hatalmas aréna gyűrűje. Nem érdemes sorolni a jelzőket, talán a képek visszaadnak valamennyit a látvány fenségességéből. Úgy érzem, egy kicsit szerencsénk is van, emlékeim szerint előző ittlétünkkor borzalmasan rikító kék és zöld műanyagszékek borították a középső térséget.
 
Ezen a nyaraláson Zsuzsa néhány alkalommal élt a panorámakészítés lehetőségével, ám itt megfeledkezett róla. Én önhatalmúlag összeválogattam néhány fotót, amelyek ráadásul nem is egy helyről készültek, és megpróbáltam egy képpé összeállítani. Tudom, hogy nem sikerült, ezért nem is vágtam ki, csak úgy nyers formában teszem ide. Kérem az olvasót, ha zavarják az ilyen hevenyészett művek, ugorja át ezt a képet.
Még nyomdába sem került a kézírat, de már itt a módosítás: A fenti bekezdés annyiban módosul, hogy Zsuzska képei között is találtam egy sorozatot, úgy tűnik ő szerencsésebb kézzel nyomkodta a gombot, vagy a tapiképernyőt. A kisebb ugrás végett, ikább az ő képét mutatom meg.

Az amfiteátrum

Az álpanoráma amfiteátrum

Jólesik üldögélni, szívni magunkba a látványt, még a Nap heve sem túlságosan erős. Mónika mindig az adott helyszínen olvassa el az útikönyv leírását, ha végzett a múzeum ismertetőjével, ideje hogy lesétáljunk, és megnézzük. Nem véletlen, hogy Pula városképéhez tartozik a Szt. Antal templom tornya, lépten nyomon elénk tűnik. Egy hivatalos emlékfotósnál eltöltünk néhány percet - feleslegesen -, sajnos nem volt két női jelmezük, hogy Móniról és Zsuzskáról közös fotót készítsen. Hiába mondtam, az ilyen fotó úgyis mókából készül, egyikük nyugodtan felveheti a császár jelmezét, sajnálom, hogy nem hallgattak rám!

Irány a múzeum

Az amfiteátrum múzeumában

Az amfiteátrumból kilépve, egy fagylaltozó felé tartunk, ám a fák koronája fölül ismét a már többször látott Szt.Antal templom tornya néz le ránk. Hogy ne várakozzon hiába felsétálunk, bár a vasárnap délelőtti időpont, a harangzúgás, és a mellettünk elsiető helybéliek azt jelzik, talán hiába. Így is van. Mire felérünk, bent már szól az ének, a templom megtelt, a későnjövő hívek az ajtóból hallgatják a misét. Az ő válluk felett vethetünk egy pillantást a szokatlanul modern freskókra, fotózásról szó sem lehet. Zsuzsa egy szép panorámával kárpótolja magát.
 

A Szt.Antal templomhoz

Kilátás a templomtól

Lesétálunk a templomtól, Levente végre hozzájut a finom csokifagyihoz. Erre az időre mi férfiak, egy kőre telepedtünk, míg a hölgyek egy gyertyaüzletet környékeztek meg. Tudnivaló, hogy Zsuzska nagyon kedveli a gyertyákat. Ha fogunk még ilyen üzletet találni, biztos, hogy azt sem fogjuk kihagyni. (Előre mondom, fogunk találni!). Az üzletben kis türelemmel kivárhatjuk, míg - az általában hölgy - mester munkáját is megleshetjük. Sajnos a viasz nem könnyű fotótéma.
A mosakodásra a gyertyanézők is visszaérkeztek, indulhatunk tovább.

A gyertyaüzletben

Elfogyott a fagylalt

Az árnyas Kralja Petra Kresimira parkban leülünk egy kis időre. Nem bánom Mónika szenvedélyét a dohányzást, minket nem zavar - Levente kivételével hosszabb-rövidebb ideig valamennyien éltünk vele -, viszont városnézésünk tempójára roppant kedvező hatással van.
 
Egyszercsak a szökőkút sziklájára röppent egy sirály, eleinte ugyan meglehetősen udvariatlannak mutatkozott, ám végül megbékült velünk.

A Kralja Petra Kresimira parkban

Innen csak néhány lépés a Porta Gemina, számomra talán a legvonzóbb a pulai műemlékek közül. A többiek várnak rám egy picit míg szétnézek, emlékeim szerint innen tudjuk megközelíteni a római színház romjait. Úgy tűnik tévedtem, csak az erődítmény alatti alagútrendszer ZEROSTRASSE nevezetű bejáratához lehet eljutni. Menjünk tovább, biztosan rosszul emlékszem, és a Herkules-kapun keresztül juthatunk be. Hát nem azon csak a Pulai olasz közösség házába lehet bejutni. A kedvemért mégegyszer visszasétéltunk az ikerkapuhoz, de sajnos tényleg nincs bejárat a romokhoz.

A Porta Gemina és a Herkules-kapu

Az árnyas Giardinin lesétálunk a Portarata térre, és üldögélünk kicsit a Sergius diadalív árnyékában. Ez utóbbi jelzőt persze csak képletesen szabad érteni, valójában tűz fejünkre a Nap. A diadalív alatt átlépve a szűk Sergijevaca utcában, még a legdélibb órákban is van valamelyik oldalon némi árnyék. Ezt az árnyékot használta ki az a szoborember is, akit jóideig figyeltem. Volt időm, a nők egyik boltból ki, másikba be, bolt pedig tengernyi! Figyeltem emberünket, tíz-tizenöt perce ált már mozulatlanul, a járókelők szinte rá sem pillantva mentek el mellette. Ekkor értek oda Zsuzsáék. Zsuzsa aprópénzt adott Leventének, aki beledobta azt a földön lévő dobozba. Erre a szobor lassan megmozdult és kezet nyújtott; mivel Levi udvarias kisfiú, megrázta a szobor kezét, és közben illedelmesen bemutatkozott: Kreisz Levente vagyok!
 
Ez utóbbi két képen látom, már megtörtént a dolog!
Levente sok más gyerekhez (és talán még több felnőtthöz) hasonlóan bolondul az Angry Birds-ért. A Kraljevicai nyaralásra az apró, két műanyagfigura komákat vitte magával, az idén a jóval nagyobb méretű piros mérgesmadarat és a sisakos malacot hozta el. Az első képek egyikén, ott pihennek az éjjeliszekrényén.
Nos itt a szoborember mellett látom, már megtörtént a vásárlás, ott van Levente kezében a következő. Igaz, hogy kisebb, és nyúlós gumiból van, de akkor is mérgesmadár. Ha (szigorúan matematikai alapon) az elhozott figurák számát n-el jelöljük akkor ez az n+1.

A szoborember

Ha már vásárlás! Általában jól tűröm, ha a nők vásárolnak, tudom szeretnek mindent megnézni, hadd tegyék, én addig elmélkedéssel töltöm az időt. Itt azonban csaknem kijöttem a béketűrésből! Aki ismeri ezt az utcát tudja, teljes hosszában egymást érik az ajándékboltok. A két Zsuzsa és Mónika pedig akkurátusan végigjárta egyiket a másik után. Lassan kezdtem türelmetlen lenni, előresétáltam egy saroknyit, majd vissza, megint előre, és vissza. Nem hogy megnyugtatott volna, éppen ellenkezőleg! S mindez miért?
 
Talán emlékszik még a kedves olvasó legelső Isztriai nyaralásunk leírásából, hogy Zsuzsával zuhogó esőben bolyongtunk ezeken az utcákon le s fel, egyre fogyó reménnyel, hogy megtaláljuk a római mozaikpadló maradványait, és amikor bőrig ázva végre rátaláltunk, azt egy építkezés miatt burkolat takarta! E miatt a mozaik miatt akartam Pulába jönni, erre vártam évek óta.
 
És most itt vagyunk néhány lépésre, sietnék oda, de mi még csak nem is araszolunk felé, inkább egy helyben toporgunk! Végre valahára elérkezünk a sarokig, ahol egy park felé letérve lehet megközelíteni a mozaikot. És itt megkaptam a kegyelemdöfést: Zsuzska Leventével azonnal a park játszóterére indult, Zsuzsa és Móni, pedig egy amúgy tényleg szép virágos fát fényképezett, majd mint aki jól végezte dolgát, letelepedett egy padra. (Ráadásul még a kép sem sikerült!!) No én megyek, gondoltam, és otthagytam őket.

És még a kép sem sikerült

Éppen senki nem járt arra, így zavartalanul gyönyörködhettem a régen várt remekben, oldódott a feszültség, melynek utolsó szikráit a Marija Formoza-templom nemes egyszerűsége oltotta ki.
Visszasétáltam a többiekhez, hadd menjenek ők is, majd én elleszek Levivel. Ettől kezdve jöhet ezer bazár.

A római mozaik és a Marija Formoza-templom

Miután csapatunk ismét egyesült, visszatértünk a Sergijevaca utcára. Ebédidő van éppen, jelzik ezt a megszaporodó hívogató emberek. Úgy látszik, errefelé az a szokás, minden étkezőhely elé kiáll egy pincér - nagyobbaknál akár több is -, és invitálja be a járókelőket. A Da Piero pizzériánál már elhárítottuk az első pincért, amikor Zsuzsa megállt egy pillanatra a terasz sarkánál felállított menütáblánál. Abban a pillanatban mellettünk temett egy felszolgáló hölgy, és innen már nem volt menekvés, beültünk. Invitálónk, látva, hogy Zsuzsa fényképez, elkérte a gépet, és elkészült utunk első és egyetlen közös képe. Végülis jól tettük, hogy engedtünk a csábításnak, kellemes környezetben elköltött finom ebéddel tötöttük fel fogyatkozó energiánkat.

da Piero II

Néhány perc, és már a Fórumon állunk. Mennyire más ez a tér, mint nyolc évvel ezelőtt, nyoma sincs pallónak, gödörnek, ároknak. Akkor csak a tér szélén, pallókon lehetett közlekedni, csak felfelé irányított kamerával lehetett fotózni, különben piros védőhálók éktelenkedtek a képeken. Most hála istennek semmi nem zavarja az élvezetet, és Zsuzsát sem, hogy éljen szenvedélyének.

A Fórumon

A városháza és az Augustus-templom

Mi Leventével hamarabb beteltünk a tér látványával, ezért, hogy a többiek nyugodtan szemlélődjenek, külön útra indultunk. A Fórumról az ULJANIK hajógyár irányába nyíló egyik szűk utcácskába benézve, egy hajó orrát pillantottuk meg, és már indultunk is arra. A fölénk magasodó, látszólag már szinte kész ömlesztett árúk szállítására való hajó hatalmas és hosszú volt, hát jó hosszan bámultuk. Később Zsuzsával vissza kellet sétálnunk ide, hogy fotóit elkészíthesse.

A nagy hajó

A Fórumról a Kandlerova utcán megyünk tovább. Többször tapasztaltam már, és talán kedves olvasóm is igazat ad nekem, hogy egy város igazi hangulatát inkább a mellékutcák adják, mint az ajándékboltoktól rikító, turistáktól nyüzsgő útvonalak.
Talán Zsuzsa néhány képe segít meggyőzni a kétkedőket.

Pulai hangulat

Egy sarok mögül kilépve, ott áll előttünk a Mária mennybemenetele bazilika és harangtornya. Úgy gondolom a mellette zöldellő kis park is megérdemel egy fényképet. A bazilika oldalától szűk, lépcsős sikátor nyílik a Velencei erőd irányába, ha másért nem, a kilátásért érdemes felmenni. Az erőd már csak nevében velencei, mai formáját az XIX. század közepén, osztrák hadifejlesztések során kapta. Bár a lépcső elején még együtt indultunk, mi Zsuzsával jócskán lemaradtunk a fiatalabb korosztály mögött.

A Mária mennybemenetele bazilika

Az erődhöz vezető lépcsők

Perzselő a hőség az erőd bejárata előtti térségen, de addig nem mehetünk tovább, míg Levi össze nem számlálja a két ütegbe telepített öreg ágyúcsöveket. Miután meglett a tizenhatos végeredmény, menekülünk a bejárat boltíve alá. És hogy miért nyomravezető a következő felvétel, rögtön elmondom.
 
Néhány sorral fentebb azt írtam, csak a kilátásért érdemes feljönni ide, így maradt meg emlékeimben, a már többször felemlegetett előző ittlétünkről. A múzeum egyik szárnyában néhány termes, meglehetősen unalmas kiállítás látható, a másik szárnyon két termet időszaki kiállítások foglalnak el.
Nos, ez utóbbi két terem okozott most kellemes meglepetést. Egy fotóművész Puláról készült képeiből összeállított kiállítást rejtettek. A képek az 1930-as évektől talán a 70-es évekig terjedő időszakot ölelték át. Annyira megragadott a fotós látásmódja, az ahogy a legegyszerűbb eszközökkel valami varázslatos hangulatot tudott adni képeinek, hogy amikor ehez az íráshoz kezdtem, tudtam, meg kell említenem! Igenám, csakhogy a fejem már nem a régi, hiába próbáltam felidézni a művész nevét, nem sikerült. Csak abban voltam biztos, Alois a keresztneve. Google barátunk már sokszor kisegített, reméltem, most is így lesz. De nem, ezúttal sorra adott ki neveket, de egy sem az igazi, úgy tűnt, név nélkül kell megemlékeznem a fotósról. Jött a a képek összeválogatása. Már a kihagyottak közé soroltam ezt a felvételt, de hopp, nézzük csak! A pénztárfülkéhez támasztva a kiállítás plakátja, teljes méretre nagyítva jól olvasható rajta a keresztnév: Alojz. A művész: Alojz Orel.
A nyomravezető pedig jutalmul átkerült a megjelenők közé.

Középen a nyomravezető

Felejthető kiállítás

Körbesétáltumk a sáncokon, és a keleti oldalon lepillantva derült ki, miért volt az a sok kerítés a Porta Gemina-nál. Alattunk a római színház feltúrva, pallókkal, építési terület képét mutatja. A körséta végpontja a kilátó. Nekem úgy tűnik, ez nem az erődítmény eredeti tartozéka, mindenesetre ez a néhány méter éppen elegendő, hogy tökéletes körpanorámát kapjon a látogató. Sajnos nem tudhatjuk e látogatók között Zsuzskát, aki harminc centinél magasabb toronyra nem hajlandó felmászni.

Képek a sáncokról..

..és a kilátóból

Az erődből lefelé menet vetettem egy szomorú pillantást a Szt. Ferenc templomra és harangállványára. Ez sajnos kimarad idei programunkból, nincs szívem fáradt útitársaimat még egy kitérővel terhelni.
Ma is, és szinte minden napon, akár többször is elsétálunk emellett a szoborként funkcionáló hatalmas horgony mellett, melyről nem tudom eldönteni, kiszuperált darab, vagy eleve műtárgynak készült. Elnézve, inkább ez utóbbira tippelnék.
A nap utolsó képe a parkolóból készül. A délutáni fürdés dokumentálatlan maradt.

A kimaradt Szt.Ferenc templom, a rejtélyes horgony és a nap záróképe

A nap krónikájához tartozik még, egy későbbi estéinket befolyásoló dolog.
Mónika úgy jött el otthonról, hogy UNO kártyát szeretne valahol venni! Elmondásából az derült ki, hogy ez a játék egészen közeli rokonságban van a SOLO-val, melyet Janiékkal játsznuk időnként. Zsuzsa eldöntötte: nekünk is kell UNO kártya! A kártyákat hazafelé menet egy áruházban megvettük.
Kedves olvasó, ha netán elfelejteném írni, minden esténkhez képzeljen oda néhány partit!
 
Hétfö
Szép napsütéses idő fogad hétfő reggel. Könnyű napnak nézünk elébe. Első estei beszélgetésünkkor megegyeztünk abban, próbáljuk a fárasztóbb és pihentetőbb programokat váltogatni. Ma délelőttre ismét Pulai programot terveztünk, a piacot, a Monsival erődöt, a Verudela erődöt, és az Akváriumot szeretnénk megnézni, délután pedig Medulinba megyünk fürödni. Az említett beszélgetésen javasoltam, hogy a Medulini strandolást tegyük a hét elejére, így ha megtetszik, még módunk lesz többször is odamenni.
 
Úgy tűnik, ezúttal feladom tömegközlekedős elveimet. Ma is autóval megyünk be a városba. Mindig akad olyan kitérő, akár az étterem felé, a bevásárlóközpont felé, ma pedig majd az Akváriumhoz, amit másként nehezen tudnánk megtenni.
 
Ismét az amfiteátrum melleti parkolóba megyünk, igaz, hogy innen még jónéhány perces séta a piac, de ez biztos hely, szemben a piac környékével, arról már van tapasztalatom! Néhány fotó erejéig megállunk a Titov parkban, közepét a II. világháborúban elesett jugoszláv partizánok emlékműve díszíti. Ismerősként sétálunk el a két római kapu mellett, ám a Portorata téren meg kell állnunk; Zsuzsa nem tud elmenni a diadalív mellett fotó nélkül.

Emlékmű a Titov téren, Diadalív

A Portarata-n ezúttal nem jobbra, hanem balra, a Flanaticka utcába fordulunk. Innen már csak két sarok a piactér. Először a Ribarnicába, a halcsarnokba megyünk be. A penetráns halszag szinte mellbe vágja azt aki nincs hozzászokva. Felnőtt embernél a kíváncsiság ezt le tudja győzni, de egy kisgyereknél! Levente szinte azonnal jelzi ki szeretne menni innen. Én kisérem ki, a nők hadd nézzék a sok tengeriherkentyűt. A csarnok tartozéka egy mozgólépcső, no ennek kipróbálása sokkal érdekesebb számunkra, mint a sok döglött hal! Mindenesetre a képek az aktuális árakról is tájékoztatnak.

Halcsarnokban

Mennyivel kellemesebb, kint a piacon, friss levegőt, pláne gyümölcsillatot szívni. Néhányszor végsétálunk a standok között. Sorokat tölt meg a sok zöldség, gyümölcs, máshol roskadozik a pult a különböző ízesítésű olajoktól, emitt mézet árulnak, amott levendulát. Van itt minden. Külön sort alkotnak a dísznövény-árusok, ezeknél Móni különös figyelemmel nézelődik.
 
Ittlétünk másfél napja alatt, jónéhány fügebokrot megvizsgáltam már, de nem találtam érett gyümölcsöt. Úgy tűnik számomra ez nem a füge éve lesz, gondolom az előző termés már lement, a következő pedig még nem érett be. Itt a piacon két árusnál láttam fügét, elég drágán adták, de gyönyörűek, hatalmasak voltak. Mondom Zsuzsának vegyünk belőle, ám mivel társaságunkból csak mi ketten szeretjük, Mónika és Zsuzska is hevesen tiltakozik ellene, Levente szájába pedig beleerőltetni sem lehetne, ezért csak néhány szemet. Zsuzsa nem aprózza el a dolgokat, több min egy kilót vett. Hazaérve sebtében megkóstoltam egyet, és összeragadt a szám, de nem ám a mézédességtől, hanem a félérett gyümölcs héjának tejnedvétől. Ezután már Zsuzsa sem kért belőle, rám maradt az egész. Bár a füge nem utóérő gyümölcs, azért néhány nap várakozás után meg lehetett enni.

Piacon

Indulhatunk vissza az autóhoz. Még a Flanaticka utcában útba esik egy áruház, ebbe bizony be kell menni valamilyen ürüggyel, de nem nekem! Az áruház mellett szökőkút, kőpadok, hűs árnyék, ez elég. A cuccokra vigyázok, mehettek! És milyen jól tettem, hogy kint maradtam! A mellékutcában egyszercsak zene szólal meg. A fal mellett egy hobó külsejű (nem a Földes László) férfi fuvolán játszik. Már a fuvolán megdöbbentem, nem a tipikus vándormuzsikus hangszer, és a zene! Nem tudnám megmondani mit játszott, talán valamilyen népzene volt, vagy csak improvizált, a csoda tudja. Repertoárja sem volt nagy, négy-öt dalt, vagy hangsort ismételt. Még nemzetiségét sem tudtam megtippelni, lehet, messziről jött, mert csomagokkal megpakolt kerékpárja ott van a fal mellé támasztva. Játszik, és furcsa, apró táncos lépésekkel mintegy kiséri magát. Roppant jól éreztem magam.
 
Ahogy a Portoratát kereszteztük, Zsuzsa természetesen elkészítette soros fotóját a diadalívről, de ettől most megkimélem a kedves olvasót. Helyette egy Dél-Amerikai zenét játszó együttesről készített képét mutatom meg, annál is inkább, mert Zsuzsa váltig állítja, láttuk már őket. Valóban, nyolc éve, amikor erre jártunk, szintén játszott itt egy ilyesmi összeállítású együttes, de hogy ez volt-e, nem tudom.

Visszanézők, Dél-Amerikai folklór

Szinte körbeautózzuk a várost a Prekomorskih brigada úton, a Verudela félszigetig. Ezen keressük következő látnivalónkat a Verudela erődöt.
 
Térképre pillantva látjuk, hogy Pula környékén mennyire szabdalt a tengerpart. Fészigetek, földnyelvek érik egymást, és ha kicsit jobban megnézzük őket, szinte mindegyiken felfedezhetjük valamilyen katonai létesítmény nyomait. Nem véletlen ez. Miután Ausztria a XIX. század elején elfoglalta az Isztriai félszigetet, a császár itt Pulában építtette ki a birodalom legnagyobb hadikikötőjét, melynek védelmére erődök és más védművek sokaságát telepítették a város körül.
 
A félszigetre kanyarodva már az Akváriumot jelző táblák jelennek meg, és mivel azt is szerettük volna megnézni, hát követtük őket. Leparkolás után láttuk, két legyet ütöttünk egy csapásra, hiszen az akvárium az erőd felújított helyiségeit foglalta el.
 
Az egészet úgy képzelhetjük el mint egy hatalmas félbevágott cipót, melynek vágási felülete a szárazföld felé esik, ezen van a bejárat is, maga a cipó pedig egy vastag födréteggel borított építmény. Belépünk a cipóba; jórészt ablaktalan helyiségek során keresztül feljutunk az emeletre, onnan pedig ki a domb tetejére. Ennek közepét kifalazott, kútszerű mélyedés foglalja el, egy valamikori hatalmas négycsövű löveg földbesűlyesztett tornya.

Halacskák

Az erőd tetején

Ismét akváriumok serege következik, majd egy szűk, meredek alagúton leereszkedünk mélyen a hegy gyomrába, ahol különböző földtörténeti korok leleteit mutatják be.
A végére mardt a rájasimogató medence. Lehet, hogy a véletlen játéka, de amíg sokan álltuk körül a medencét, a rája annak alján úszkált, ám amikor csak ketten maradtunk Zsuzsával, felemelkedet, és nyugodtan engedte simogatni érdes hátát.
 
Zsuzsa rengeteg fotót készített bent, de sötét helyiségekben, üveg mögött úszkáló lényekről készült felvételektől túl sok jót nem várhatott! Kint az erőd tetején csak egy-két fotó készült.
Ez az összeállítás nekem kicsit csalódást okozot. Az erőd szűk helyiségei, folyosói túlságosan elaprózták, széttördelték az akvárium anyagának egységét, az akvárium viszont elfedte az erőd egyes részeinek eredeti funkcióját.

Ismét bent

Rájasimogató

Jócskán benne vagyunk az ebédidőben, irány törzshelyünk, a Budapest Konoba.
Programvázlatunk ugyan tartalmazta még az egészen közeli Monsival erődöt is (tulajdonképpen egy arról, illetve ágyúiról látott kép inspirált minket erődnézésre), de a Verudelánál szerzett tapasztalatok alapján, inkább nem juttattam a társaság eszébe.
 
A nap fénypontja a medulini strandolás következik, ám még olyan erősen tűz a Nap, hogy inkább várunk, sziesztázunk egy kicsit.
 
Utazásunk tervezésekor felmerült bennem, mint szálláshely, Medulin, ám egy olaszországi, szintén tengeröbölben a strandról szerzett rossz tapasztalat miatt inkább elvetettem. Már le volt foglalva szállásunk, amikor az internet böngészése közben egyre több kedvező kommentre leltem Medulinról. Ekkor vettem fel a meglátogatandó helyek listájára, bár tartottam tőle, akkora sikere lesz, hogy megbánjuk Pula választását. Most már mindegy gondoltam, ha úgy adódik, 15-20 perc autózással elérjük.
 
És most autózunk Medulin irányába. Lapos, homokos strand vár ránk; Levente otthon a játszótéren nagyon szeret a homokban játszani, gödröt ásni, várat építeni, itt aztán majd építhet kedvére. Leparkolunk és irány a part, ahol szinte lépni sem lehet a sok embertől. Kis keresgélés után néhány lépésre a víztől találunk helyet törölközőinknek, holminknak. Gyorsan lerúgom a papucsot, amire itt a finom homokon semmi szükség, és belelépek a vízbe. A szokásos kicsit borzongató hűvös helyett, szinte langyos. Hátranézek, várom, hogy Levente rohan utánam, de nem; csak ül a földön és lógatja a fejét: - Haza akarok menni - mondja.
 
Zsuzska szerint egy kisfiú jött ki a vízből, lábára rátapadt a homok, és ennek látványa riasztotta el. Hiába volt minden kisérlet, csábítás: - Haza akarok menni!

Medulin

A nap egy vacsora utáni óriási kártyacsatával ért véget. Levi általában már nyolc óra után aludni szokott, a mai este különleges alkalom volt: tizenegyig vertük a blattot!

A fáradt zsugás

Kedd
Reggel megyek ki a teraszra, Mónika és Zsuzsa - mindig megelőznek -, szomorúan fogadnak. Szólniuk sem kell, látom, éjjel eső volt, és bár most ugyan nem esik, de az égen csúnya felhők futnak. Pedig erre a napra terveztük az idei nyaralás egyetlen komolyabb programját, hajókázást Vrsarból.
 
Tavalyi nyaralásunkon egy Jadrolinija járattal utaztunk el néhány sziget távolságra, majd vissza. Nekünk ennyi elég is lenne, de idén nem sikerült megfelelő járatot találnom. Maradt lehetőségként, kirándulás a Veli Brijuni szigetre. Utánanéztünk a jegyváltás helyének, a jegyek árának, és beiktattuk programunkba. De valahogy nem tudtam nyugodni, és tovább keresgéltem. Ekkor akadtam rá az Excoursions Mikela hirdetésére, amely egy teljes délutáni programot ajánlott: Vrsarból a Limski fjordba, onnan Rovinba, ott városnézés, majd egy sziget megkerülése után vissza. Ráadásul útközben ebédet adnak, a korlátlan italfogyasztás csak hab a tortán. Furcsamód, először a társaság honlapjának angolnyelvű oldalát találtam meg, és jó időbe tellett, mire rájöttem, magyarokról van szó. Nem volt nehéz rábeszélnem Zsuzsát és Zsuzskát útitevünk módosítására.
 
Nos ez vár, illetve várna ránk, és közben majdnem esik az eső. Nézem a felhők vonulását, látom merre mennek, de nem látom hogy honnan, az apartman fekvéséből adódóan nem látunk ki a nyílt tenger felé. Sétáljunk csak fel kis félszigetünk csúcsára! Hahó, a tenger felett ragyogóan süt a nap. Indulásra felkészülni, adom ki otthon az utasítást.
 
Az autóútról Medakinál letérve, mielőtt Vrsar felé kanyarodnánk, teszek egy néhányszáz méteres kitérőt: hadd kapjon Móni és Zsuzska egy kis ízelítőt a Limski fjordból. Persze az árusok jól tudják, hogy szinte minden errejáró turista megáll itt, ezért ide telepítették harcálláspontjukat. Zsuzsa huncut, már járt itt és tudja, ezek az árusok, különböző ízű házi pálinkákat is árulnak, és a megálló nézelődőket kóstolóval kínálják. Ki is használta a lehetőséget.

Kóstoló, kinek ez, kinek az

Ahogy teveztük, tizenegy óra előtt Vrsarban vagyunk. Egykor indul a hajó, előtte még van időnk városnézésre. Mindenesetre először a kikötőbe megyünk, hogy letisztázzuk az utat. Közelítünk a rakparthoz, már látom az internetről ismerős hajót, de azt is látom, hogy eltávolodik a parttól! Sok idő van még egyig, biztosan van egy rövid programja, mondom nyugtatólag, de azért kicsit gyorsulnak lépteink. A parton a társaság napernyője alatt egy hölgy ül, magyarul szól hozzánk, tehát Ő Viktória a Viton Toursból.
 
Mondja, sajnos ma biztosan nem indítják az utat, olyan rossz kint a tenger, nem akarnak kockáztatni. A férje éppen azért futott ki utasok nélkül, ellenőrizze javul-e. Sajnos a meteorológia két napra rossz időt jósólt, így a holnapi is bizonytalan. Azt javasolja, adjunk egy telefonszámot, és amelyik napon kihajóznak, reggel küld SMS-t. Ebben megegyezünk, odaadtuk Zsuzska telefonszámát, indulhatunk városnézésre. Még egy pillanatra visszalépek, megkérdezni, pontosan meddig megy be hajójuk a fjordba, megtudom: a Winnetou barlangig.
 
Elnézést a kedves olvasótól, hogy én is ezt a helytelen "fjord" szót haszálom, de mindenki igy mondja, nem akarok kilógni a sorból. Amit tudok róla, valamikor a Lim nevű folyó torkolata volt, a folyó földalatti vízfolyássá vált, medre kiszáradt. Ha G.b. segítségét kérjük, mintegy harminc kilométer hosszan, Beramig végig tudjuk követni, a környékétől elütően buja növényzet jelzi a víz jelenlétét.
 
No most már tényleg induljunk városnézésre. Nem tudunk! A kikötő közvetlen közelében egy pavilonokból, sátrakból álló bazár szupermarket van. Jelentem sztrájkba lépek! Nem vagyok hajlandó több bazárképet idetenni!
 
Dicsérnem kell Vrsar város vezetését ezért a megoldásért. Mindenkivel jót tettek:
- A bazárosoknak jó helyük van
- Aki vásároni akar, itt mindent egy helyen megtalál
- Aki nem akar vásárolni, elkerüli ezt a helyet
- A várost nem ékteleníti a sok bazár
 
Úgy látszik, már tényleg nem megyünk tovább, bár az újabb késlekedést egy mindenki számára kellemes dolog, fagylaltozás idézi elő. Ez a néhány perc a további program megbeszélésére is alkalmat ad. Vrsarból Porecbe megyünk, majd visszafelé leugrunk a fjord szárazföld felőli végpontjához. Nem ért felkészületlenül bennünket a hajóút mai elmaradása, ha nem is az időjárás miatt, de számítottunk ilyen eshetőségre is.
És most már valóban indulunk tovább!

Megérkeztünk Vrsarba, városnézés előtt

Meg ne álljunk, ha már egyszer lendületbe jöttünk, ezért csak úgy futtában teszem ide Zsuzsa a tengerparti sétányról készült fotóját, és engedje meg a kedves olvasó, hogy mellécsempésszek egy nyolc évvel ezelőtt ugyanitt készült képet. Nézzék Zsuzsa arcán a boldogságot és kaján vigyoromat!

Tengerparti sétány

Választhatnánk a kevésbé megerőltető kacskaringós utcák valamelyikét is, ám a gyalogosok leginkább a meredek lépcsős utcácskákon indulnak fel a városba. Mi is ezt tesszük, és ahogy emelkedünk, mind több részlet tűnik elő az alattunk elterülő tengerből és a kikötőből. Hamarosan megtaláljuk a város talán legszebb kilátást nyújtó pontját, ahol jó sok időt eltöltünk nézelődéssel, fényképezéssel. Ez utóbbit Zsuzsa műveli leginkább, mi Leventével türelmesek vagyunk, annál is inkább, mert a kép tanúsága szerint már megvan Jégkocka az n+2.
 
A sok-sok itt készült képet hadd helyettesítsem egy panorámával.

A fotóponton

Sok kép helyett

Egy szűk kis utcácskát választva indulunk tovább, eltévedni nem lehet ha mindig felfelé megyünk, úticélunk a Szt.Márton templom a város legmagasabb pontját foglalja el. Miután kinézelődtük magunkat, egy másik utcát választva visszaballagunk a kikötőbe. Amíg én elmegyek az autóért, addig Zsuzska is készít egy pálmafás képet.

A Szt.Márton templom, majd vissza a kikötőbe

Hamarosan már Porecben vagyunk. A Zagrebacka utcán közelítünk az óváros felé. A Slobode téren áll a város székesegyháza, a Gospa od Angelica-templom. A tér szinte néptelen a tűző napsütésben, aki csak teheti a templom árnyékában hűsöl.
 
Persze ez a néptelenség csak látszólagos, ahogy elindulunk az óváros főutcáján a Decumanuson, rögtön emberfolyam vesz körül. Elhaladunk a Kapubástya mellett, majd paloták és műemlék-épületek sora következik.
 
Tavaly Splitben járva, Diocletianus palotájában szintén Decumanus volt az egyik utca neve. Nem véletlen egyezésről van szó, a római városok két egymást merőlegesen keresztező főutcáját nevezték Decumanus-nak és Cardo-nak

Porec, Slobode tér

A Decumanuson

Minden kis mellékutcába benézek, főleg jobbra, nehogy elvétsük Porec nevezetességét. Meglátom az utcatáblát: Sv.Eleuterija. Ezt kerestük, és az utcácska végén egy aranyfényben csillogó mozaikkal díszített kapu már jelzi, megérkeztünk.

Az Euphrasius-bazilikánál

Tulajdonképpen egy épületegyüttes áll előttünk, amelynek kiemelkedő jelentőségű eleme a méltán sokat emlegetett bazilika. Belépés uán kövessük az iráyító táblákat. Ezek a kis udvarról a keresztelőkápolnába irányítanak, sajnos a fényviszonyok egyszerű fényképezőgépünk számára nem kedvezőek.

Keresztelőkápolna

Nem úgy a harangtoronyban! A XV. században emelt torony kilátójában körbejárva páratlan kilátás nyílik az óvárosra és a tengerre. Zsuzsa ki is használja a kínálkozó alkalmat.

Porec

Porec

Lépcsőn jutunk fel a XVII. században épült püspöki palotába. A más múzeumokhoz képest kicsit szellősnek tűnik a kiállított anyag, ám végigjárva meg kell állapítanunk, talán pont ez a kívánatos, még kellő figyelemmel feldolgozható mennyiség.

PÜspöki palota

Püspöki palota

A püspöki palota múzeumából kijőve rálátunk a bazilika érdekes megoldású oldalára; a fal tövében régi épületmaradványok láthatók, a fő helyet egy ókeresztény kori mozaikpadló foglalja el. Innen látjuk a harangtornyot, és valamennyit látunk a Kersztelőkápolnából is.
 
A táblák a püspöki palota földszintjét, és részben földalatti helyiségeit elfoglaló kőtárba irányítanak. Itt szarkofágok, különböző kőfaragványok, és elsősorban mozaik töredékek sokasága vár ránk.

A püspöki palota mellől

A kőtárban

Egy oldalajtón lépünk be a bazilikába. Az első, amin szemünk megakad, a templomot három hajóra osztó, gyönyörűen faragott boltívek.
 
Ezen a helyen az i.sz. Iv. században, a keresztényüldözések időszakában emelték az első imaházat. Az V. században, keresztény vallás szabaddá válása után a padlószintet megemelve, bővítették a templomot, amelyet a VI. században Euphrasius püspök statikai problémák miatt elbontatott és az eredeti alapokra felépíttette a mai bazilikát. Ekkor készült a háromhajós keresztelőkápolna is.
 
A padlózatban hagyott nyílásokon keresztül láthatjuk a IV. századi templom mozaikpadlójának részleteit. Végül pihentessük meg szemünket a csodálatosan mélykék és aranyszínben pompázó szentélyen. Ekkor értjük meg, miért vált Porec az Adria vidék egyik legjelentősebb bizánci műemlékvárosává.

Az Euphrasius-bazilikában

Az Euphrasius-bazilika szentélye

A bazilika előcsarnokából megkapó látványt nyújt az árkádos keresztelőkápolna, amelynek boltívei alól vethetünk egy pillantást a bazilika főhomlokzatának -egyébként a párkányzat által takart- mozaikdíszére. Mire ezt is megnézzük, addigra Mónika, Zsuzska és Levente már a kapu lépcsőin csücsülve várnak ránk.

Utolsó pillantások

Nem megyünk vissza a Decumanus utcára, hanem az Eufrazijeva utcán induluk jobbra. A keskeny utca hamarosan a Dobrije térré szélesedik. A tér túlsó oldalán furcsán, magányosan áll egy néhány méter hosszú fal, benne egy kapunyílás; egy római kori ház maradványai. Innen balra nyílik a másik római főutca a Cardo, de mi egyenesen az Eufraziján megyünk tovább, be-benézve a szűk sikátorokba.
 
Elfogynak körülünk a turisták, alig járja valaki rajtunk kívül az utcákat. A már említett, és általam oly kedvelt óvárosi hangulat kerít hatalmába.

Az Eufrazijeva utca, és a Dobrije tér

Sikátorokban

Az Eufrazijeva utca végén jobbra fordulunk. Innen csak néhány lépés az egykori ferences kolostor, majd még néhány, és már a tengerparton sétálunk visszafelé. A városfal tetején egy sirály szinte kiköveteli magának a fotózást, úgy mint a valószínűtlenül kék tenger a sétány végéről. Jajj csak azok a borzalmas kukák ne lennének!
 

A ferences kolostor, tengerparti sétány

Már a parkolónál járunk, Zsuzsa és Móni már nem tudom hányadszor, ismét elvonulnak egy selyemakác virágait fényképezni.
Úgy gondolom, hogy Porec-től méltóbb képpel illene búcsúznunk, de hát most csak ennyire futotta.

A sokadik selyemakác

Sveti Lovrec ifelé indulunk vissza, a falu után azonban nem kanyarodunk rá az autóútra, hanem a reggel már meglátogatott kilátópont és a pálikaárusok mellett elhaladva leereszkedünk a Limski fjord völgyébe. Az út az öböl végének közelében keresztezi a völgyet, így alig egy-két perc és már a turistacentrum parkolójában vagyunk.
 
Ez a programunk feltételesen szerepelt terveimben. Gondoltam, ha a Vrsari hajókázás során mélyebben bemerészkedünk a fjordba, akkor ez a program érdektelen. Miután Viktória elmondta, csak a Winnetou barlangig jövünk be, úgy érzem, az öböl szűkebb, kanyargósabb, egyben talán látványosabb részét nem látnánk. Ezt szakasz szeretnénk most megnézni.
 
Lesétáltunk a kikötőbe, ahol egy utasoktól zsúfolt kishajó éppen kifutáshoz készült, míg mellette néhány nagyobb üresen vesztegelt. Ez utóbbiak személyzete semmi érdeklődést nem mutatott irányunkba. Némi tanácstalanság vette kezdetét rajtam, sehol egy reklámtábla, ami hajózást kínálna; nyolc éve, még le sem értünk a partra, már ügynökök sora kínálta útjait. Most senki.
 
Azért sok időnk nem jutott a tanácstalanságra, mert az imént említett kishajó, az ELEONORA regénybe illő kinézetű kapitánya meglátva bennünket, félbehagyta a kötelek eloldását, és papírcetlin egy számot nyújtott felénk. Egyértelmű ajánlat volt, és mivel a számjegy megfelelt várakozásunknak, úgy döntöttük elfogadjuk. Közben a kapitány tovább oldozta a köteleket, ezért próbáltam megkérdezni mikor indul majd a hajó? Először nem értette a kérdést, majd azt nem értette, hogy én miért nem értem, hogy azonnal indul! De hát hová férünk fel? - kérdeztük kézzel-lábbal. - No problem. mondta, és néhány kézmozdulattal széthessegette a gépház tetején üldögélőket.

No problem

Zsuzsa képsorozatának első kockája az indulás pillanataiban készült, és az öböl vépontját mutatja. Előre tekintve az öblöt szegélyező magas partok színárnyalata jelzi, milyen kacskaringós utunk lesz. méterről méterre változik a látvány, nyílik meg előttünk a fjord.
 
Hajónk kicsit levágja a kanyarokat, ezért hol az egyik, hol a másik parthoz vagyunk közelebb, nyakfájdító a több mint száz méterre fölénk magasodó partok tetejére felnézni. A kanyarok alkotta kis öblök szinte mindegyikében kagylótelepeket láthatunk. Bizosan erről, és a jobb oldali partfalon látható barlangról is mesél kapitányunk és egyben idegenvezetőnk. Sajnos nem értjük, és azt sem, ki vezeti ilyenkor a hajót!
Némi huncutság lehet azért a dologban, mert annyit azért megértünk a magyarázatból, hogy ez a Winnetou-barlang. Hogy melyik az igazi azt nem tudom, és úgy vélem nem is annyira fontos eldönteni.
 
Már többször szóba került, és valószínűleg még fog is, a Winnetou-barlang. Ez a nem hivatalos elnevezés onnan ered, hogy a helyiek szerint itt forgatták a hasonló nevű film néhány jelenetét. Nem csoda, hisz akkor ez a terület Jugoszlávia része, a film főszereplője pedig Gojko Mitic volt.
 
Előre pillantva úgy tűnik az öböl bejáratának környékén cudar idő lehet.

Kanyargósan

Ki vezeti a hajót?

Szinte néptelen a fjord. Máskor lépten-nyomon kirándulóhajók szelik a vizet, most jó sok idő telik el, míg szembe találkozunk egy még a miénknél is kisebb hajóval.
 
Már másodszor fordul elő, hogy utólag veszek észre valamit. Már a holnapi nap eseményeit írtam, amikor valami miatt elővettem nyolc évvel ezelőtti utunk képeit. Képzelhetik meglepetésemet, a most szembejövő kishajón utaztunk akkor Zsuzsával. Kicsit megszépült azóta, de ő az, a neve: DANI
 
Talán az a fjord legnagyobb kanyarulata, ahol egy hatalmas kagylótelep mellett lassít a hajó. Néhány percig csendesen ringatózunk, eközben kapitányunk magyaráz valamit, van időnk nézelődni. Megindul a motor, és egy lendületes ívvel, tajtékot húzva magunk után, visszafordulunk.
 
Ezt némi csalódással veszem tudomásul, hiszen előző ittjártunkkor a másik Winnetou-barlangnál fordult vissza a hajó. Az eltelt évek alatt jócskán lerövidült az út hossza.
 
Alig fordultunk vissza, kapitányuk fotózás céljára körbead egy tengerészsapkát a szülők nagy, de néhány gyerek kevésbé nagy örömére. Levente a középmezőnybe tartozott. Kapitányunk dicséretére mondva, igyekezett a jövethez képest a másik parthoz közelebb vinni a hajót. Így kerültünk egészen közel két rövid betonmólóhoz, itt valóban sajnáltam, hogy nem értjük magyarázatát.

Visszafordulás

Pöfögünk vissza

Hamarosan feltűnnek a turistacentrum épületei, még néhány perc és készülhetünk a kikötésre. Mivel nem süllyed a hajó , ezért megbocsátható, hogy a kapitány hagyja el elsőnek a fedélzetet. A lassan kiürülő hajó képével búcsúzunk a Limski-fjordtól.

Utolsó méterek

Visszatérünk az autóút Medaki felhajtójához, és alig egy óra múlva már törzshelyünkön vacsorázunk, majd a szokásos esti program következik.

Napzárta

Szerda
Beletörődötten vesszük tudomásul, hogy szemerkélő esőre ébredünk. Ma már biztosan nem lesz hajókázás, ezért reggelinél a haditanács úgy dönt, életbe lép a "B" terv, Rovinjba megyünk városnézésre. Rovinj közel van, nem kell sietnünk, lassan cihálódunk, hadd gondolja meg magát az időjárás. Ekkor csipog Zsuzska telefonja, SMS érkezett. Viktória üzent: Ma vízre szállnak, fél egykor várnak a hajónál!
 
"B" terv visszavonva, ismét érvénybe lép az "A" terv. Most még inkább ráérünk, és mivel közben az eső is elállt, Zsuzsával beszerző körútra indulunk; Görögországból hozott babérkészletünk egy éve elfogyott már, itt a ragyogó alkalom pótlására. Bejárjuk a tengerpartot, kiválaszjuk a legillatosabb levelű bokrokat (érdekes módon nem egyformák), és Mónikára is gondolva megpakoljuk szatyrunkat.
 
Mire végzünk, ideje is indulnunk. A tegnap már megjárt úton megyünk ismét, valahol Flenginél Zsuzsa kéri, álljak meg egy grill étteremnél, ha már nem ehet, legalább hadd fotózzon egy piruló malacot. Kívánsága parancs. Egy fotóra két malac sikerült!

Malacok

Tudjuk, sokszor megtapasztaltuk, mégis mindig meglep, milyen gyorsan változik errefelé az időjárás. Vrsarban szikrázó napsütés, mélykék égbolt és tenger fogad. Viktória éppen érdeklődőknek magyarázza az útvonalat, mellette csendesen ringatózik a DUPIN. Elmondja, ma kifutnak, de a holnapi útjuk biztosan elmarad; az előrejelzések holnapra rossz időt jósolnak.
 
Fél egy van, mi vagyunk az első utasok, így Levente foglalhatja el a hajót!

Behajózás

Mint mondom, elsők vagyunk, szabadon választhatunk helyet, egy középtáji asztal pont megfelelő lesz. Mi Mónikávak üldögélünk, beszélgetünk, a Két Zsuzsa és Levente bejárják az egész hajót -nem kell sokat menniük - sorban készülnek a fotók.
 
De nicsak, mit látnak szemeim, az n+3. Bomba személyében, potyautas van a fedélzeten.

Miénk a hajó

Potyautas a fedélzeten

Nemsokára egy óra, sorban érkeznek az utasok, és amikor azt mondom - most jó, pont elegen vagyunk, beindul a motor, és lassan elhagyjuk a rakpartot. Kétszer is! Ugyanis alig tolattunk ki az öböl közepére, telefonhívás érkezett, van még két utas a parton.
 
Lassan siklunk el a kikötőben veszteglő motoros és vitorlás yachtok mellett, felettünk a város, és jelképe a Szt. Márton-templom.

Indulás!

A nyugodt siklásnak egyszerre vége. Alig hagytuk el a yachtkikötő mólóját, a tenger egycsapásra megváltozott. A balra eső Sv.Juraj-sziget és a szárazföld között összetorlódtak a hullámok, a DUPIN a hozzánk hasonló szárazföldi patkányok számára szokatlan táncba kezd. Orrát megemelve fut fel a szembejövő hullámokra, majd a másik oldalon jókora csattanással billen le. Tiszta élvezet, bár erről Mónikát és Zsuzskát is meg kéne kérdeznünk! (Itt még talán nem jutott idejük a szédülésre, az izgalom elnyomta azt. Később az izgalmat a DAEDALON-os doboz nyitogatása váltotta fel.)
Ahogy kerüljük a szigetet, fordul a hajó, és a hosszirányú billegéshez még némi dűlöngélés is hozzáadódik. Ekkor látja jónak kapitányunk, hogy megkérje az utasokat, a biztonság kedvéért mindenki üljön le. Biztosan voltunk néhányan a fedélzeten ,akik szívesen kipróbáltunk volna még ennél erősebb hullámzást is, de a többiekre tekintettel inkább azt mondom, szerencsére nem tartott nagyon sokáig ez a hintázás. Ahogy kiértünk a Sv.Juraj sziget tenger felőli oldalára, a megtört hullámokat a tenger egyenletes, egyáltalán nem zavaró hullámzása váltotta fel.
 
Előttünk a Vesar melletti Belvedere üdülőkomplexum látszik, és ahogy közelebb érünk hozzá, a sziget és a telep között nagyszerű rálátás esik a városra is.
 
Jobbra tőlünk elmarad a Lunga-sziget, előttünk pedig a Koverszada sziget sötétlik. A szigeten, és mellette a part hatalmas területén Horvátország egyik legismertebb naturista kempigje helyezkedik el. A sziget után balra fordulunk, mellettünk a parton hosszan a sátorak, lakóautók sokasága. Egy kis földnyelvhez érve hirtelen nyílik meg előttünk a fjord, talán ezért a kis meglepetésért haladtunk ennyire közel a parthoz. Kormányosunk a fjord irányába fordítja a hajó orrát.

Hinta-palinta

A tengeren

Hát igen, ezért voltunk tegnap is itt a fjordban, éreztem, az a hajókázás inkább fogja megmutatni a tengeröböl szépségeit, mint ez a mai (nekem legalábbis). Félreértés ne essék! A fjord ma is, itt is gyönyörű, és mégis. Talán a nagyobb hajó, vagy a várakozás, hogy megyünk még tovább, esetleg a megivott néhány pohár bor? Nem tudom, mintha ez a nap nem a fjordról szólna. Az elmondottak dacára, Zsuzsa jónéhány nagyszerű képpel gazdagította gyűjteményét.
 
Ma bezzeg nyüzgés van a vízen, ahogy haladunk befelé az öbölbe sorban jönnek szembe a kirándulóhajók, és fordulópontunkhoz, a Winnerou-barlanghoz érve is látunk néhányat amint partratett utasaikra várakoznak. Hamarosan mi is partra szállunk, egy óránk van szétnézésre, fürdésre. Mi az első programpontot választjuk, felsétálunk a barlanghoz

Közelítünk a barlanghoz

Még a hajón voltunk, amikor már gyanú ébredt bennem a barlanggal kapcsolatosan; mi célból van a zászlós árbockosár, mire fel durran inként hatalmasat egy ágyú Winnetou barlangjánál! Felérve azután világos lett minden. A helybéliek, úgy tűnik a tengerhez jobban illő funkciót választottak a helynek, kalóztanyává alakították.
 
Maga a barlang egy hatalmas üreg, melynek hátsó vége emelkedően összeszűkül, másokhoz hasonlóan, mi is bemásztunk Leventével. A barlang bejáratánál kalózfigurák, ágyú, és más kellékek kínálták magukat egy kis bolondozásra. A hely kínálta magát, ezért Zsuzska, de főleg Zsuzsa jó sok időt fordított fotózásra. Balkéz felé, messze az öböl kanyarulatánál láttuk azt a kagylótelepet, amelynél tegnap visszafordult hajónk.
 
Még a vízről láttuk, hogy a barlang fölé magasodik egy kiugró sziklaszirt, talán még kedvezőbb rálátást kínálva a fjordra, neki is indultunk, ám óránkra pillantva meggondoltuk magunkat. Talán ha még egyszer eljutunk ide!

A Winnetou-barlang

A kilátás gyönyörű

A kilátás gyönyörű

Visszasétálunk a partra, jólesik beülni a DUPIN árnyékoló tetője alá és elkortyolni egy hűtött italt. Néhányan már korábban visszatértek, egy magyar fiatalember és családja kihasználja a lehetőséget, megmártózik az öböl kristálytiszta vizében. Kicsit irigykedve nézem szórakozásukat.
 
A megbeszélt időre mindenki visszaérkezett, indulhatunk tovább. Alig kanyarodtunk el a parttól, hipp-hopp az asztalokon a kenyereskosár, és megjelennek a grilltálak is. Látszik, hogy Antal és Elvis nem tétlenséggel töltötte az elmúlt egy órát.
 
Éppen ideje, hogy bemutassam két kapitányunkat. Kék pólóban Antal Viktória férje, ők a nyári szezont itt öltik az adrián, szervezik és vezetik a különböző programokat. A fetete pólós Elvis-t csak művésznevén ismerjük, ő horvát állampolgár. Antal és Elvis tökéletes összhangban bonyolítják le az utat; felváltva vezetik a hajót, látnak el idegenvezetői, és minden egyéb feladatot. Mindezt nagyon flottul, jó hangulatot keltve.
Csak hogy lássuk milyen kicsi a világ: Antal nemrégen járt Csolnokon, Mónika közvetlen szomszédságában, a Szerelvénygyárban készítettek a DUPIN számára alkatrészt.

Ismét a hajón

Miközben falatozunk, szinte észrevétlenül sirályok hada veszi körül a hajót; nem tudjuk mire vélni a dolgot. Amikor elsőnek végez ebédjével egy útitársunk, Antal felhívja figyelmét, szórja a maradékot bátran a tengerbe. Azonnal megértünk mindent. A madarak rácsapnak a maradékra, és annak nincs ideje vízbe esni, még a levegőben kapják el a légi akrobaták. Talán látott már a kedves olvasó a televízió természetfilm csatornáin olyan filmet, amelyben vadlibákat, vagy más madarakat filmeztek úgy, hogy azok a kamerával együtt repültek. Nos ez játszódott le itt is; a sirályok sebességüket a hajóéhoz igazítva mellettünk repültek, és türelmetlenül várták az élelmet. Valami fantasztikus légi akrobatikát produkáltak. Mindegy volt nekik, hogy kézből vagy tálcáról kapták, sőt, ha úgy adódott, röptében is tökéletes biztonsággal, hangos visítással csaptak le az élelemre. Más hajók kapitányai a DUPIN-hoz közelitve nyújtottak ingyen látványosságot saját utasaiknak.
Zsuzsa elemében volt; bár bridge gépünk nem kimondottan alkalmas állatfotózásra, sorra készítette a bravúros felvételeket. Egyik képén, melyet fél kézzel a tálcát tartva, másik kezében a géppel a korlátot átkarolva készített, a sirály éppen elviszi a haldarabot.
 
Levente félénk, érzékeny kisfiú, a hangos víjjogás, és a madarak nyüzsgése ijesztően hatott rá, sajnálom, hogy nem tudta kiélvezni ezt a látványosságot.
 
Talán emlékeznek a sokat emlegetett Rovinj-i nyaralásunk leírására, ott játszódott le hasonló eset: odaérkezésünkkor futott ki egy, a DUPIN-hoz hasonló hajó, már egészen távol járt, amikor a parton sétálgató sirályok csapata mintegy varázsütésre, egyszerre szárnyrakapott és szélsebesen repült a hajó után.

Kezdődik a show...

...és folytatódik

Már az Amarin üdülőtelep magasságában járunk, amikor a madarak ahogy jöttek, váratlanul eltűntek. A show véget ért, bár miatta az út egy részén nem sokat láttunk a partokból; visszafelé már nem tudtunk a fjord szépségeire figyelni, és nem láttunk semmit a Valalta üdülőtelepből sem.
 
Előttünk a Figarola-sziget, mögötte mint felkiáltójel a Szt.Eufemia templom harangtornya, és mielőtt még a városhoz érnénk, elhaladunk a Figarolica sziklái mellett. Rovinjt nem gyakran látjuk a tenger felől, ezért mutatom meg itt Zsuzsa sorozatát. Ahogy a DUPIN szinte körbejárja a félszigetre épült várost, az kockáról kockára mindig új arcát mutatja felénk.

Úton Rovinjba

Rovinj körül

Rovinj körül

Kikötünk Rovinjban, Antal és Elvis még egyszer figyelmeztet mindenkit a visszatérés időpontjára, majd partra szállunk. Két órahosszánk van a város felderítésére. Bevesszük magunkat a sikátorok rengetegébe, sétálunk egyre felfelé, mert természetesen a Szt.Eufémia-templom a célpontunk.
 
Ez alkalommal Zsuzsa nem fényképez, a gép a hátizsákban pihen. Szándékaink szerint jövünk még Rovinjba, fotók majd akkor készülnek, most csak szemünkkel rögzítjük az élményeket.
 
Bár mint mondtam, jövünk még ide, de ha már itt vagyunk, nem tehetem meg, hogy néhány percre be ne menjek a templomba; persze Zsuzsa is jön velem. Ez a néhány perc elég volt, hogy majdnem baj történjen. Zsuzska, Móni és Levente a templom előtti térség mellvédjéről gyönyörködtek a tengerben, amikor hozzájuk lépett egy fiatalember, és elkezdte sorolni a csikos, gulas, bjudapest, és hasonló jelzőszavakat. A lányok kicsit arrébb húzódtak, de a fiatalember csak mondta, mondta. Tudnivaló, hogy Zsuzska nagyon eréjes tud lenni, és ebben az esetben is már készült, hogy kellő határozottsággal küldi el a tolakodót. Ám mielőtt még megtette volna, rápillantott az egyre csak beszélő férfira, és azt látta, hogy míg beszél, közben Mónikát nézi, és a kezében lévő ollóval villámgyorsan vagdos egy papírdarabot. Szerencsére a kíváncsiság legyőzte az indulatot, így a patália elmaradt, a fiatalember pedig elkészítette Mónika meglepően jó profilképét. Közben mi is odaérkezünk, és Zsuzsa azonnal átveszi az irányítást, újabb megbizatásokat ad a fiatalembernek; kép készül Zsuzskáról és Leventéről, majd kettőnkről is.
 
Részben már a farigcsálás közben is, de teljesen csak este vacsora után elemeztük ki a képeket. Meg kellett állapítanunk, hogy nagyon jó szeme volt a fiatalembenek, hogy Mónikát választotta első áldozatául, előre láthatta, róla fog a legjobb kép készülni. Míg Leventét és engem is felismerhetőnek véltünk, addig Zsuzska és Zsuzsa sziluettjét nem találtuk túlságosan meggyőzőnek.

Rovinjban

Profilképek

A két óra gyorsan eltelik, lassan indulnunk kell vissza a kikötőbe. Felszállunk a hajóra, míg mi Mónikával beszélgetünk a két Zsuzsa szokásához híven fotózásba kezd. Témájuk ezúttal az időjárás; nyoma sincs a napsütésnek, az imént még kék égboltnak, különösen a Sv.Katarina-sziget fölötti felhők vészjóslóak. A hangulat vidám, jót nevetünk, amikor az egyik egy-két percet késő házaspárt hajókürt szavával bíztatják kapitányaink. Bár nem mondják, mégis olyan érzésem van, vezetőink szeretnék minél előbb elhagyni a kikötőt, és mintha fellélegeznének, amikor a kötelek eloldása után kitolatunk a mólótól. Antal szól, sajnos ezúttal elmarad az utolsó programpont, a Vörös-sziget megkerülése. Igaza van kár lenne a hajót egyenesen abba az előttünk sötétlő katyvaszba vezetni.
 
Amíg megkerüljük Rovinj félszigetét, a fenyegető felhőfront egyre közelebb nyomul hozzánk. Kiérve a nyílt vízre, hajónk északnak fordulunk, és megkezdődik a versenyfutás. Hiába dolgozik teljes erővel a DUPIN motorja, a kis hajónak esélye sincs az élénk szél által hajtott felhőkkel szemben.

Vészjósló fellegek

Azt látjuk, Elvis felnyit egy csapóajtót és eltűnik a fedélközben; csak nem a motorral van valami gond? Szerencsére nem. Kék csomagokkal felpakolva tér vissza, és hamarosan mindenki kap egy esőköpenyt. Pont jókor, a széllel kisért eső lecsap ránk; majdnem vízszintesen esik, így a fejünk feletti ponyvatető nem sokat ér. Próbálunk átülni a szélárnyékos oldalra, Leventét az ölembe veszem, így kicsit védve van, eközben a DUPIN bolond táncot járva szeli a habokat. Azt hiszem megint szükség lesz néhány DAEDALON tablettára.
 
Az élénk szél áthajtotta felettünk az esőt, lassan eláll, mint ázott verebek üldögélünk. Antal üveggel kezében körbejár, mindenkinek jót tesz egy kupica feszültségoldó. Nemsokára ha nem is napsütésben, de száraz időben érkezünk vissza Vrsarba.
 
Egy programtól megfosztott minket az időjárás, ám úgy gondolom egy sokkal érdekesebbet adott cserébe; nem mondom hogy "vihart" és "hatalmas hullámhegyeket", de talán egy pici ízelítőt azért kaptunk az igazi tengerből.

Vesztesek

A mai napon, tekintettel a krónikás emelkedett véralkohol-szintjére Zsuzska fuvarozza haza csapatunkat. A hátsó ülésen, van időm összegezni magamban a tegnapi és a mai napot. Arra jutottam, ha valaki egy kellemes, szórakoztató délutáni programot szeretne, amely ráadásul érdekes látnivalókban sem szűkölködik, akkor ne hagyja ki ezt a ma bejárt utat, ha viszont szinte testközelből szeretné élvezni a Limski-fjord fenségességét, válassza az ELEONORA-n tett utazást.
 
Hazafelé tartva - talán az elfogyasztott feszültségoldók hatására - kicsit megdorgáltam Mónikát: Micsoda dolog ez, hogy lassan már vége a hétnek, és még egyetlen leanderhajtást sem gyűjtöttünk be. A dorgálás eredményeként-e vagy sem, de ezen az estén egy barackszín virágú bokorról sikerült hajtásokat szednünk.
 
Csütörtök
Már meg sem lepődünk, hogy reggel ismét szemerkélő eső fogad. Már nem tud visszatartani, mai programunk Rovinj. Mire megreggelizik és összekészülődik csapatunk, az eső is meggondolja magát, szép csendben elvonul. A nők azt kérik úgy menjünk Rovinjba, hogy előtte egy kis időre álljunk meg Pulában a piacnál, valamit még szeretnének vásárolni. Semmi akadálya, legyen úgy.
 
"Járt utat, járatlanért el ne hagyj!" tartja a mondás. Aki ezt megszegi, általában pórul jár, akárcsak ez alkalommal én. Emlékeztem, hogy van a piac mellett egy parkoló, és bár arra is emlékeztem milyen kínkeservesen találni ott helyet, ez utóbbi emléket félresöpörtem; úgy döntöttem időt takarítunk meg ha ez alkalommal a piachoz közelebb parkolunk. Ugye mondanom sem kell, hogy hiába keringtünk körbe, parkolóhelyet nem találtunk, rengeteg idő elpazarlása után mégis az amfiteátrumnál parkoltunk!

"Járt utat..."

Végül csak eljutottunk a piacra, ahol fény derült a rejtélyre is, kiderült miért indult oly sokszor külön útra Zsuzsa és Mónika. Akkor tanulmányozták a selyemakácokat, akkor érlelődött a gondolat, hogy Móni visz haza belőle. Ezért nézte már első ittlétünkkor is oly elmerülten az árusok készletét.
 
Zsuzsával elmentünk levendulaszappant vásárolni, viszzatérve Zsuzska és Mónika még mindig a két selyemakácot kínáló árus között ingázott. Végre sikerült kiválaszani két megfelelő, életerősnek látszó kis csemetét, a kereskedő szerint egy rózsaszín és egy lila virágút.
 
3. Úgy döntöttem, most már számozom a módosításokat. A történtek írása közben járt nálunk Mónika, és mondja otthon furcsa jelenséget tapasztaltak: az egyik akáccsemete leveleihez érve, azok hirtelen összecsukódtak. Úgy gondolja a kereskedő mimózát adott el neki selyemakác helyett. Elsőre igazat adtam neki, de most G.b. segítségét kérve, elbizonytalanodtam. Mindkettőre rákeresve, már az első képek nagy hasonlóságot mutatnak, mindkettő a hüvelyesek rendjébe, és a pillangósvirágúak családjába tartozik. Szinte mindenhez értek , csak a botanikában vagyok járatlan, így a probléma megoldása Mónira marad.
 
Az egyik dísznövényes standjától kilátni az imént említett parkolóra. Magamban morogva nézek oda, és két üres hely vigyorog vissza rám!
A facsemetékre tekintettel úgy döntök, visszamegyünk az apartmanba, ne törődjenek egész nap az autóban. Mire újra útrakelünk már delet harangoznak - a járatlan út megtette hatását -, mehetünk törzshelyünkre. Ebéd után irány Rovinj. Mi elindultunk, az eső pedig megérkezett. Mégpedig olyan intenzíven, és olyan tartósnak igérkezően, hogy két körforgalommal később feladtuk, visszafordultunk szálláshelyünkre. "A remény hal meg utoljára" Ma talán a szólások napja lesz? Akaratlanul, de úgy tűnik igen. Bár kitartóan esik - hol jobban, hol csak csepereg -, úgy gondoljuk hosszú még a nap, Rovinj pedig kevesebb mint egy órányi távolságra van. A társaság egy része csendes, másik része kevésbé csendes pihenővel tölti ki a tétlenség óráit. Reményünk jogos volt, már csak néha cseppen, induljunk!
 
Terveim szerint - Viamichelin tanácsára - nem az autóúton, hanem a régi főúton indulunk, de nem jutunk messzire, még a város határán belül egy közlekedési dugó végét érjük el. Úgy látszik ma minden összejön Rovinj ellen, de rajtunk semmi nem foghat ki! Visszafordulok, és hamarosan az autóúton robogunk. Rovinj határában még egy útépítés, majd a városban a parkoló tesz gyenge és eredménytelen kisérletet visszatartásunkra. Megérkeztünk.
 
A rakparton sétálunk a piac irányába, nézelődünk, fényképezünk, amikor valamelyikünk észreveszi, hogy a hátunk mögött egy, a tegnapihoz hasonló felhőfront közeledik. Mit közeledik, már itt is van! "Szégyen a futás de hasznos!" Lihegve és csöpögve állunk be a parkolóőr bódéjának eresze alá. Az utca túloldalán egy nagy ajándékbolt előtt néhány esernyő is lógott kint. Amikor a zápor elállt (tudjuk: errefelé gyorsan változik) és indultunk tovább, egy alkalmazott egész ölnyivel egészítette ki a készletet. - Fogunk még találni - bíztattam Zsuzskát és a kedves olvasót is a Pulai gyertyaüzletnél. Tessék, itt vagyunk, lehet nézelődni, de csak Móninak és Zsuzskának, mi Leventével sirályokat idomítunk a rakparton.
 
Figyelem: Bár Zsuzsa tiltakozik ellene: ne égessem! (pedig semmi égető nincs benne)
Rovinjban készült képeink közül az első nénányon technikai okok miatt homályos folt látható.

Mondtam, hogy még lesz

Ha lassan is, de közelítünk az óvároshoz. A piacnál kétfelé válunk, a nők hadd nézzék a sok tarkaságot, mi Levivel inkább a játszótérre megyünk be, ahol gumiasztal kínálja magát az úgrálni vágyóknak. Levente vágyik. Miután igéretet kap, hogy hazafelé is ugrálhat egyet, nincs akadálya, hogy ismét egyesítsük erőinket, amire szükség is van, mert bevesszük magunkat Rovinj sikátorainak rengetegébe.

Piac

Fel, fel...

Ahogy "minden út Rómába vezet", úgy Rovinjban minden sikátor a Szt.Eufemia templomhoz visz. Alig hogy felértünk, megpillantjuk a tegnapi képfaragó fiatalembert ( jó, jó, most a képeken már látom, hogy nem ugyanaz, de kicsit pocakos is, fekete, göndör haj, napszemüveg, feszültségoldó is volt, nem csoda ha keverem), Zsuzsa lecsap rá. Mi a csoda járha a fejében, annyi sziluettünk van, Dunát lehet rekeszteni vele! Márpedig ő rendel, mégpedig egy négyes képet. A fiatalember először félreérti, és kifaragja Leventét, második magyarázatra már sikerül tisztáznunk kívánságunkat, és elkészül családi árnyképünk.
 
Érdekes összehasonlítani a tegnap készült képekkel, ezen is Leventét és engem találunk felismerhetőnek, Zsuzsát és Zsuzskát, bár nem találjuk élethűnek, de a tegnapihoz teljesen hasonlók. Mintha mindkét mester egyformán látna, illetve azonos sablonokból rakná össze képeit. Mindenesetre a tegnapi mester képei valamennyiünknek jobban tetszenek.
 
A lassan lenyugváshoz készülő nap remek témát kínál a sok fotósnak, akárcsak egy, a mellvéden sétálgató sirály. A bazárokra meghirdetett sztrájkomat ezennel kiterjesztem a sirályokra is!
A templom főbejárata zárva, nem csoda, már hét óra van; ahogy indulnánk lefelé a hegyről, látjuk, az oldalbejárat nyitva van. Örömöm csak egy pillanatig tart, egyből kapcsolok, az iménti harangszó az istentisztelet kezdetét jelentette. Azért beóvakodtunk néhányperces szétnézésre.

No mégegyszer

A Szt.Eufemia templomnál

Felfelé induláskor elpufogtattam a "sikátorok rengetege" jelzőt, így lefelé jövet már nem tudok mit mondani, pedig a sűrűje még most következik. Egy darabig a fő turista útvonalon megyünk, néha megpihenünk, majd ismét tovább. Letérünk oldalt és kevésbé forgalmas keresztirányú utcákon is bóklászunk kicsit. A Pod Zidom városkapun kitekintve előttünk a tenger, ám mi inkább visszafordulunk, valahogy nem akaródzik elhagyni az óvárost.

Sikátorok...

és sikátorok

Néha-néha cseppen, és mivel még a kikötőbe is szeretnénk kimenni, ezért kimegyünk a Garibaldija utcára és azon sétálunk tovább. A következő aranyszínű embernél ismét sztrájkbizottságot alakítok!
Ráadásul, úgy találtuk, a Pulában látott sokkal jobban játszotta el szerepét.

Még egy aranyember

Már látjuk magunk előtt az óratornyot, jobbra pedig a Szt.Kereszt kaput. Ezen ismét beléphetnénk az óvárosba, de mi tovább megyünk, és a Tito marsalról elnevezett főtérre jutunk. Itt a változatosság kedvéért egy gólyalábas emberrel találkozunk, aki nem ismerve Leventét, fel nem foghatta, hogy nem kardot, vagy valami hasonlót, hanem sárga szívet kér. Akárcsak a város sok más épületén, a harangtorony homlokzatán is fő helyet foglal el a velencei fennhatóságra emlékeztető, kőből faragott oroszlán.
 

A Tito téren

A kikötő

Az Alda Rismonda sétányon indultunk a kikötő körül, ám nem jutottunk messzire, egy kis zápor bezavarta társaságunk nagy részét egy gyertyaüzlet ernyője alá. Zsuzska számára jobb búvóhely nem is kínálkozhatott volna. A krónikásnak persze elvei vannak, és szerencsére esernyője is volt.
 
Szerencsére... (tudjuk! gyorsan változik!) Jólvan, na!
A Garibaldin indulunk vissza az autó felé. Zsuzsa le-lemaradozik, nem tud ellenállni az óvárosi utcák látványának. Zsuzska Leventével a játszótérre megy, tudják, "az igéret szép szó...", és az ugrálást megigértük. Még annyi idejük van, míg Zsuzsa a partról készít egy utolsó sorozatot. Az autóhoz ismét futottunk kicsit.

Az Alda Rismonda-n

Vissza a Garibaldin

Viszlát Rovinj

Valahol Rovinj és Bale között eláll az eső, feloldom önkéntes sebességkorlátozásomat, és kissé jobb tempóban haladhatunk. Pulába érve már kikandikál a Nap a felhők közül. Szinte otthon vagyunk, a Tommaseova utcába fordulok éppen, amikor Zsuzsa szól, álljak meg. Mónival együtt kiugranak az autóból és elrohannak. Mi lelte ezeket? A selyemakácot már megvettük! Nem selyemakác, ezúttal naplemente van a háttérben. Nem hinném, hogy elérik - gondoltam magamban.
 
Hazaérve, leparkolás után, úgy határozok, eléjük megyek. Lementem egészen a kisebbik strandig, nincsenek, biztosan körbejárják a kis félszigetet. Hadd menjenek, én visszasétálok. De ha már erre járok, kihasználom az alkalmat, és felderítek néhány alkalmas leanderbokrot, sőt egy rózsaszín virágúról hajtásokat is sikerül szereznem. Igazam lett, a naplementéről tényleg lemaradtak Zsuzsáék, kiderült nem is jó helyre mentek, de most már legalább tudják honnan nézhetik meg holnap. Mónival ezen az estén is cserkészútra mentünk, melynek eredményeként - az előzetes felderítésemnek köszönhetően - pirosvirágú hajtásokkal gazdagodtunk.

Kicsit elkésve

Péntek
Gyönyörű időre ébredünk, miért is nem volt ilyen, egész héten! Ne bánkódjunk, az a jó, hogy ma ilyen van, hisz egész napunk minden programját a jó időre alapoztuk. Délelőtt fürdés, délután naplemente fotózás, este városnézés.
 
Elég nagy bátorság kellett tegnap, a mai napra fürdést programozni, de bátraké a szerencse. (nem, nem kell megijedni, ez már nem a szólások napja, az tegnap volt!) Jókedvűen fürdésre kiéhezve ballagunk a strand felé, csak én morfondírozok magamban, lehet, hogy nem lesz itt nagy pancsolás. Volt három esős napunk, az eső biztosan úgy lehűtötte a tengert, jó ha bele nem fagyunk. Különösen Zsuzska miatt aggódom, ő sem Kraljevicában, sem Vranjicában nem élvezte a tengert, mindkét helyen hidegnek találta. Húzom az időt. Zsuzska és Móni már bent vannak. - De jó langyos! - kiált Zsuzska. Akkor minden rendben van. Ittlétünk alatt ez az első, és sajnos már az utolsó nap, amelyen mindannyian egyformán kiélveztük a vizet.
 
Zsuzsának megbízatása volt erre a hétre; Mónika édesanyja megbízta Mónit vigyen neki haza csigát, kagylót, kavicsot, mindenféle tengeri herkentyűt. Mivel közöttünk Zsuzsa játsza Búvár Kund szerepét, Móni áthárította rá a megbízatást. Zsuzsa szívesen vállalta is, hiszen minden nyaralásunkkor a tücskök-bogarak garmadáját szedi össze. Most, hogy megkérték rá csaknem csődöt mond, sajnos alig talál valami hazavihetőt. Már majdnem vége a strandolásnak, amikor felszínre hozza eddigi - számunkra - legkülönlegesebb zsákmányát. Ahogy Zsuzsa hozta, messziről szivacsnak néztem, persze közelről már látszott, hogy nem az. Tapintása nem nyálkás, nem kellemetlen, inkább ruganyosnak mondható. Zsuzsa rákérdez - nem korall? - nem tudom. Még sosem láttam élő korallt. Lehet, hogy az?
 
Unokaöcs, kereszfiú stb. Attila néhány napja volt nálunk, a kép alapján azt mondja tengeri moszat egy fajtája. Legyen igaza.

Strandon

Utolsó ebédünk volt törzshelyünkön, a Konoba Budapestben. Délután pihentetőként játszunk néhány kártyapartit, ráfogva, hogy Levente miatt. Vacsora után pedig úgy kell biztatnom Zsuzsáékat, menjenek, mert megint lemaradnak a naplementéről.
 
Levente otthon akar maradni kártyázni, ám sikerül rábeszélnem, menjünk mi is, láttam a kisebb strand felé egy játszóteret. Ez mindjárt felkeltette érdeklődését, így együtt indultunk. Utcánk végén derült ki, a napimádók másik strand felé mennek, hát kétfelé vált csapatunk. A játszótér nem aratott túl nagy sikert, így amikor a napnézők hazaértek, már egy heves parti közben találtak minket.

Naplemente

Naplemente a Stoja felett

Elkövetkezet utolsó programunk. Ezen az estén nem volt kérdéses, hogy hol parkolunk, temészetesen az arénánál. Ha nappal a Giardini felé mentünk, akkor most menjünk az ellenkező irányba, a Kandlerova utca felé. Zsuzsa megpróbálja képeivel visszaadni Pula óvárosának esti hangulatát, állványunk nincs - a nyüzső forgatagban amúgy sem tudná használni -, csak kezére és az objektív fényerejére hagyatkozhat.

Az aréna

A Kandlerova utcán

Kiérünk a Fórumra, a tenger felőli oldalán zenekar játszik, a tér tele emberekkel, főleg fiatalokkal. Röpködnek a csúzlival kilőtt világító rakéták, világító gömbök gurulnak a lábunk alatt. Nappal nincs ilyen élet itt.
 
Megyünk tovább a Sergijevaca utcán. Este tízre jár már, de még minden ajándékbolt fényárban úszik (még nem szüntettem be a sztrájkot, pedig az egyikben Levi megkapta n+5.-öt, a Zöldet. (sajnos tegnap kifelejtettem a Kétszínűt)), a szórakozóhelyek zsúfolásig telve. Kint és bent zene szól.

A Fórum

A Sergijevaca utcán

A Sergijevaca utcát, mint fényhíd zárja le a megvilágított Sergius diadalív, átsétálunk alatta, és visszatekintünk a Portaratáról. Szebb mint nyolc éve! Akkor emlékeim szerint valami borzalmas zöld fény világitotta meg.
 
Lassan mennünk kell, pedig a mellékutcákba még be sem léptünk. Nappal azok hangulatát jobban szeretem, az estit majd talán egy másik alkalommal megtapasztaljuk. Bár parkolóból készült, de szerintem azért nem rossz képpel búcsúzunk el az esti várostól.

A Sergius diadalív

Jó éjt Pula

Azért a napnak még nincs teljesen vége. Mindig mondom, Zsuzska karakán teremtés, neki köszönhetjük fehérvirágú leander hajtásainkat.
 
Szombat
Letelt az egy hét. Reggeli után csomagolás, és az autó felmálházása következik. Megköszönve a szolgáltatást, átadjuk a lakást a háziaknak. Búcsúzáskor ők egy üveg gyógynövény pálinkával, mi pedig egy üveg borral köszönünk el.
 
Már jócskán bennevoltam a történtek leírásában, egyik nap a másik után, közben képek kiválogatása, amikor észrevettem, valami nincs rendben. Úgy érzem, nem teljes egy leírás, ha az oda- és visszaútról nincsenek képeink; és ez alkalommal pont ilyen helyzetbe kerültem. Ha Zsuzsa nem is - ő szeret útközben lustálkodni, és csak nézelődni -, legalább Zsuzska kattinthatott volna néhányat telefonjával. Nem, csacsorászással töltötték az egész hazautat.
 
Rákanyarodunk az Isztriai autóutra, és Rijeka felé vesszük az irányt. Egy esti beszélgetésnél szóba került Rijeka a római kapuval, a Trsat erőd, a Csodatévő Szűzanya templom és kolostor. Felvetettem, ha úgy gondoljuk, hazaúton megállhatunk Rijekában egy rövid városnézésre. Mindenki helyeselt, bár olyan hangok is hallatszottak, hogy a Trsatra autóval kéne felmenni. Ezt határozottan visszautasítottam, nem fogok keringőzni a városban míg megtaláljuk a felvezető utat! Csak gyalog, a lépcsőn.
 
Menet közben van időm kigondolni, hogyan menjünk be Rijekába, és hogyan ki. Parkolni a Tito téren szeretnék, hatalmas parkoló, biztosan találunk helyet. A városba akár Matulji felől is mehetünk, de később is van több letérő az autóútról. Kifelé legegyszerűbb, a teherpályaudvar mellett kezdődő alagúton keresztül fel az autópályára. Mire kigondolom, az Ucka alagúthoz érünk, és mire odaérünk utasaim is meggondolják magukat, ne álljunk meg, menjünk egyenesen haza. Tulajdonképpen nem bánom, egy kapkodó városnézés nem sok jóval kecsegtet.
 
Szombat van, kicsit tartottam, hogy gond lesz az autópályán, de normális forgalomban jól tudunk haladni. Ugyan Luckonál a fizetőkapunál eltöltünk némi időt, de az sem vészes. Egy utolsó tankolás Horvátországban és hamarosan a határ következik. A sormási pihenő után Zsámbékon valamivel hosszabb időre állunk meg. Ránk fér egy kései ebéd, vagy korai vacsora, kinek hogy tetszik.
 
A parkolóból automatikusan Szomor felé indulok, Zsuzska és Móni szinte egyszerre szólnak rám:
- Nem arra! Tök felé, arra rövidebb!
Nem vitatkozom, legyen igazuk, tudom a két út szinte egyforma, és amíg a Szomor és Máriahalom közötti szakaszt rendbe nem tették, én is Tök felé jártam. Azért megkértem G.b.-t segítsen eldönteni, merre induljak legközelebb. Válasza a következő:
Zsámbék (Főtér) - Csolnok
Szomor felé: 23,3 km 28 perc
Tök felé: 23,8 km 29 perc
 
Az étteremtől azonban:
Tök felé: 22,3 km 26'
Tehát ebben az estben tényleg tök felé rövidebb! Olyannyira, hogy Perbálról Móni hazaszól, nyithatják a kaput, mert hamarosan megérkezünk. Úgy is lőn!

 
Már csak a szokásos statisztika van hátra: 1752 kilométeres utunkat 7,1 literes átlagfogyasztással teljesítette a Passat.

2014, július 5 - július 12.