Atlantisz felemelkedése

Történetünk két szálon indult:
Levente egy időben meglehetősen sokat nézte a legkisebbek számára készült Elmo filmeket. Ezek egyik epizódjában apróságok lubickolnak a hatalmas tengerben.
- Papa, mi is elmegyünk oda?
Szegezte nekem a kérdést egy alkalommal, amire mit válaszolhat egy nagypapa?
- Hát persze, hogy elmegyünk!
És a dolog annyiban maradt.

Zsuzsa egy-két évvel ezelőtt, szabad idejében zenehallgatás közben, egy logikai játékot rakosgatott. A játék végén a győztes jutalma egy kis animáció, melyen a Földközi-tenger látható, és annak közepén

Leventének egyszer kellett meglátnia ezt! Azóta folyton nyúzza Zsuzsát:
- Mama, rakd ki a szigetet!
A mama pedig rakja szorgalmasan. Azóta ugyan Levente is kirakja az első néhány pályát, de a teljes játék még meghaladja képességeit. Állandó téma lett a tenger, és a sziget. Arról valószínűleg én tettem említést egyszer, hogy ez a tenger itt van elérhető közelségben, ráadásul sziget is van benne.

És itt a két szál találkozott egymással, Levente kijelentette: a tengerhez megyünk nyaralni!
Hogy ez az ő kis fejéből pattant-e ki, nem tudom, de Zsuzsa és Zsuzska egyből kész ténynek fogadta el. Még csak március, vagy talán április eleje lehetett, de ettől kezdve nem tudtunk úgy zöldségeshez, vagy henteshez menni, hogy Levente ne ezt mesélte volna az eladóknak!

Én csak hallgattam, a passzív ellenálló szerepét próbáltam játszani, de az idő múlt, és Zsuzsa nekem szegezte: ideje szállás után nézni, programot szervezni, útvonalat tervezni, és egy költségvetésforma sem ártana. Hárman egy ellen! Legyőztek!

Lassan alakult az útiterv, néha mintha Dubrovnik nevét is hallottam volna a hátam mögül (a nők már csak ilyenek), de úgy gondoltam Zadar éppen eléggé délen lesz, annál is inkább, mert a lányok egyik kérése, a Plitvicei nemzeti park onnan még éppen elérhető távolságban van.

Mondom, szépen alakult a terv, mikor egy hétvégén betoppantak unokaöcs Attiláék. Sokat beszélgettünk a tervezett nyaralásról, mesélik, ők is voltak már talán három, vagy négyszer Horvátországban, egyik alkalommal még Velencébe is átugrottak. Ekkor vált semmivé szépen összeállított tervem! Attila még elkezdte ecsetelni a Szlovén karszt és a Postojnai cseppkő-barlang szépségeit, de ezt már kerek-perec megtagadtam.

Kezdhettem elölről mindent, bár igazság szerint ez a változtatás nagyban megkönnyítette dolgomat: a két betervezett látnivaló, Velence, és Plitvice elhelyezkedéséből adódott, hogy szállásunkat valahol Rijeka körül, praktikusan Kraljevicában válasszuk meg, programként pedig az egy autós -, egy pihenős nap sorrend látszott célszerűnek. Végül minden összeállt, még egy gyors e-mailváltás az OSTRO kempinggel, szállásunk biztos, indulhatunk!

A lányoknak augusztus utolsó hetére sikerült egyeztetniük szabadságot. Levente napok óta, mit napok! Hetek óta számolja egyre izgatottabban visszafelé a napokat, hányat kell még 26.-áig aludni. Utolsó este magától ment lefeküdni, hogy hamarabb reggel legyen. Zsuzska és Levi korán fekvők, és korán kelők, így ők lettek megbízva az ébresztéssel. Zsuzsa nagyon nem bírja a kánikulában utazást (klíma nincs a Suzukiban), ezért, bár az út hossza nem indokolta, görögországi utunkra emlékezve nagyon-nagyon korai indulást tervezett. Minden erőmet latba kellett vetnem, hivatkozva a közeli őszre, mindenre, míg sikerült hajnali négy órai ébresztőt kiharcolnom. Mi Zsuzsával bagoly típusok vagyunk, általában későn fekszünk, így nem csoda, hogy csak Zsuzska második, fél ötös ébresztője volt sikeres. Még így is sötétben indultunk.

Zsámbékon benzint töltünk, autópálya-matricát veszünk, és már robogunk is. Levente autóban általában elég gyorsan elálmosodik, ez alkalommal úgy terveztük, a korai kelés miatt majd gyorsan elalszik, folytatja az alvást. Egy csodát! Előbb Zsuzsa csukja be mellettem a szemét, majd Zsuzska húz magára egy plédet a hátam mögött, csak mi vagyunk ébren a kis kölyökkel. Csaknem a Kőröshegyi völgyhídnál vagyunk, mire felébrednek. Alvókájukat a kellemes langymeleg is segíthette, a várt kánikula helyett, még egy csepp fűtést is elbírt az utastér.

Éppen kel a Nap a hátunk mögött, mikor egy kis testmozgásra, és főleg reggelire megállunk a Táskai pihenőnél. Hűtőtáskánk megpakolva ásványvízzel, de a kocsiból kiszállva inkább kívántunk volna forró teát, kávét, forraltbort, bármit, csak meleget. A reggel csípős széllel érkezett. Ne húzzuk az időt, gyerünk tovább.

A határon Zsuzsa puhafedeles személyije gondolkodóba ejti a fiatal határőr-kislányt. Míg ő tanakodik, mi vigasztaljuk az okmány tulajdonosát, ne aggódjon, visszafelé felvesszük. Végül a tanuló határőr hátranéz, és a mögötte álló rutinos bólint neki, mehetünk.

Átérve a határon Levente elkezdi emlegetni az alagutakat. Zsuzsa sokat mesélt, képeket mutatott neki róluk, várja őket nagyon. Nyugtatgatom: legyen türelmes, még messze vannak, sokáig kell még mennünk, mikor egyszer csak legnagyobb meglepetésemre előttünk egy alagút, és nem sokkal később még egy! Levi visított örömében: - Alagúúúút! Én csak Zágráb után vártam, teljesen elfeledkeztem erről a kettőről; hiába, ritkán járunk erre.

Mintha csak erre várt volna, a gyerkőc hamarosan elszundikált. Olyan jóízűen aludt, hogy Karlováchoz érve, lelkiismeret-furdalásunk volt: ébresszük, vagy ne? Végül az ébresztés mellett döntöttünk, jókor, mert már láttuk is a következőt. Ettől kezdve egész nyaralásunk alatt hatalmas csatakiáltásokkal fogadott minden alagutat -volt bennük részünk jócskán-, számolta őket lelkesen, időnként eltévesztve, de számolta.

Gyorsan szaporodnak a megtett kilométerek, és amikor a Tuhobic hegy alatt átvezető 2142 méter hosszú alagútból kibújunk, balról megpillantjuk magunk alatt a párába burkolódzó tengert. Sok időm nincs nézelődésre, mert egy perc sem telik el, már jelzik a táblák, itt kell letérnünk.

Otthon az útvonal tervezésekor barátunkat G(oogle)E(arth) -t hívtam segítségül. A letérő utáni szakasznál nem fért a fejembe, a légvonalban alig nyolc kilométeres távolság megtételéhez miért kell több mint 20 kilométert kacskaringóznunk. Most világos lett minden: több mint 700 méter magasan vagyunk! Innen kell leereszkednünk tengerszintre, ehhez pedig távolság kell, nem is kevés.

Az utolsó településhez, Kriziscéhez értünk. Itt egy jobb hajtűkanyar, és Kraljevica következik, mondom, de ahogy kimondom, már látom minden autósok rémét, a sárga terelő táblát! Bosszant a dolog, eddig minden olyan jól ment. A biztonság kedvéért félreállunk, és a térképre pillantva kiderül, néhány kilométer után elérjük a tengerparti 8-as főutat, azon kell visszajönnünk.

Az Ostro kempinget nem lehet eltéveszteni, a recepciós barátságos, már kezünkben a kulcs, és a mágneskártya (a második kapunál már használni is tudjuk

), ekkor a recepciós térképet nyom kezembe, és villámgyors mozdulatokkal mutatja a bungaló megközelítési útvonalát. A harmadik nap volt az első, amikor nem vétettem el!

Levélváltásunk alkalmával a kemping alkalmazottja nagyon diplomatikusan fogalmazva megírta, a házikók elég régen épültek, túl nagy luxusra ne számítsunk. Így is van: minden nagyon puritán, de a legszükségesebb dolgok megvannak, és aminek működnie kell, az működik. Nagyjából erre számítottunk, néhány napos szállásnak éppen megfelelő.

Zsuzska és Levi elfoglalja az első szobát, miénk a hátsó, a berendezkedéshez nem kell sok idő. Még elég korán van, de a lányok úgy gondolják, nem árt valami étkező helyet keresni.

Lassan gurulunk le a lejtős főutcán, egyből szembetűnik jobbról egy étterem. Kicsit lentebb parkoló is akad, mellette pizzéria és egyebek. azért csak visszasétálunk az elsőnek meglátotthoz. Minden tekintetben megfelelőnek bizonyult, így máskor is ide jövünk.

Ebéd után legurultunk a kikötő fölötti parkolóig, úgy gondoltuk, szétnézünk kicsit a városkában. Javasoltam, először a Frangepán kastélyhoz sétáljunk fel. Bár időközben vészesen gyülekeztek a felhők az égen, mi nekivágtunk a kacskaringós utcának. Felérve, már annyira fenyegető volt az idő, hogy egy gyors körülpillantás után menekülőre fogtuk. Fényképezés szóba sem jöhetett. A szinte felhőszakadás szerű záporeső gyorsabb volt nálunk, és sehol egy beállási lehetőség. Mit tehettünk, Leventét a hátamra kaptam, fél kézzel a gyerkőcöt tartva, a másikkal egyik esernyőnket lóbálva spuri az autóhoz. A két lány a másik esernyővel utánunk.

Habár a városnézést meghiúsította, egy délutáni sziesztára viszont alkalmat kínált a lassan csillapodó eső. Mire felébredtünk elállt, és a felhőfoszlányok közül még a Nap is előkukkantott. Zsuzskának és Levinek ez volt első találkozása a tengerrel. Először csak a mólóról néztünk szét, nem mondom, hogy a Rijeka alatti olajfinomítónál nincs szebb látvány, de majd fogunk még mást is látni.

Rövid nézgelődés után nadrágszárat felhajtani, és irány a víz. Levente kedvenc játéka két Duplo figura, a 'szerelő' és a 'fényképész' a két koma. Ők együtt készültek kis gazdájukkal a tengerhez, nem, csoda, ha első dolga őket is vízbe állítani. Egyszer csak Levi elszomorodik.
-Mi baj van, Levente?
-A komák nem szeretik ezt a vizet, csak az otthonit.
Sebaj, zsebre velük, és máris vígan tapicskálhatunk a kövek között.

Nem jutottunk messzire, Zsuzsa állj-t parancsolt: -Visszafordulunk! Fürödni megyünk.
És komolyan gondolja! Ha szétnézünk, a part szinte kihalt, a délutáni eső jócskán lehűtötte a levegőt, bár a víz hőmérséklete egészen tűrhető. Rajtunk kívül alig egy-két ember van a vízben. Zsuzska talán térdig jött bele, túl hidegnek találta; félek később sem lesz melegebb.

Mi Levivel ismerkedünk a nagy vízzel. Labdáznánk egy kicsit, de az úszógumi nagyon útban van, ezért egy idő után ki is dobjuk a partra. sajnos Levinek a vízben is kell a szemüveget viselnie, még így is kissé bizonytalan az egyensúlya, de vigyázunk egymásra. Egy alkalommal, mikor a labda arcára fröccsentette a vizet, méltatlankodva felkiáltott: -Ez sós! Ki sózta meg? Pedig otthon sokat meséltünk neki, hogy a tenger vize sós.

Ezalatt Zsuzsa szokásához híven, feltette búvárszemüvegét, és csak néha látjuk levegőt venni. El nem tudom képzelni, mit láthat a homokos part felzavart vizében. Később elárulta: nem sokat.

Másnap reggel nem kell korán kelnünk, elvégre pihenő nap következik, így aztán mire Zsuzsával előbújunk szobánkból, már asztalon a friss kenyér, reggelizhetünk. Ráérünk, erre a napra Rijekai városnézést terveztünk, Rijeka pedig itt van egy ugrásnyira, a Bakari-öböl túlsó partján.

Az út nagy ívben kerüli meg az öblöt, nyoma sincs a tegnapi párának: a tenger csodálatos színekben játszik a szikrázó reggeli napsütésben. Talán e reggeli órának köszönhetően könnyen találunk árnyékos helyet a Recsina és a Mrtvi kanal (Holt csatorna) közé ékelődő jókora parkolóban.

A kikötő felé vesszük az irányt. A Nemzeti Színház hatalmas épülete mellett vezet utunk. Előtte a parkban megállunk néhány fotóra. Ez unokámat egy cseppet sem érdekli, ő -Megfoglak, és megeszlek vacsorára! kiáltással szalad a galambok után. A galambok persze nem tudják, hogy a Levente által fogyasztott ételek féltucatos listáján ők nem szerepelnek.

Tovább indulva a park túlsó oldalán azonnal a piac forgatagába merülünk, kapkodjuk fejünket a sok kívánatosabbnál kívánatosabb gyümölcs láttán. Még egy háztömbnyit kell mennünk, és már látjuk az árbocokat.

A kikötőbe érve, elsőnek a kétárbocos KRALJICA MORA iskolahajót látjuk meg. A karcsú vitorlás fényképezésre ösztönzi Zsuzsát, ám a képeken vagy a hajó, vagy a személyek látszanak.

Egyébként elég kevés hajó volt a kikötőben. A vitorláson kívül a JADROLINIJA egyik komphajója, a GOLOVIK halászhajó, és egy metál grafitszürke jacht. Ez utóbbinál eszembe jutott előző Isztriai nyaralásunk, mikor is a Rovinjban fotózott ANTARA nevű gyönyörű vitorlást otthon, csak egy kinagyított márkajelzés alapján tudtam beazonosítani. Nem akartam ezt a hibát ismét elkövetni, ezért rákérdeztem Zsuzsára: -Látszódik a hajó oldalán a felírat? -Hát persze! Bizalmatlan vagyok, ezért én is rápillantok a fényképező kijelzőjére; igen, elég nagy rajta a hajótest, otthon teljes méretben biztosan minden részlet látszik majd. Tévedtem. Talán ha nem spóroltunk volna a memóriakártyával, és maximális felbontásban fényképezünk, akkor olvasható lenne, így sajnos rejtély marad.

A kikötőből a hosszú nevű 128. Brigade hrvatske vojske téren sétálunk be a korzóra. Itt alakul ki az a sorrend, melyet egész nyaralásunk alatt megtartottunk: elől a kisfőnök és a nagyfőnök (szükség esetén kézen fogva), mögöttük a lányok. Úgy gondolom ez az összeállítás mindenki számára előnyös volt. Levente élvezte az élen haladást, Zsuzsáék pedig megszabadulva a gyermekfelügyelet egy részétől, nagyobb figyelmet fordíthattak nézelődésre, fotózásra.

A városkapu boltíve alatt átsétálva az óváros főterére, a Kobler térre érkezünk; a tér súlypontjában álló szökőkút valaha talán papírmalom lehetett, most hűsítő pancsolásra csábít. Bepillantunk a szűk Stara vrata utcácskába, itt látjuk a város egyetlen római kori falmaradványát a Római kaput. Sajnos, a jobb sorsra érdemes emlék hátterét építkezés deszkapalánkjai csúfítják.

Utunkba esik a nyolcszögletű Szent Vitus dóm. Hat éve zárva találtuk, most kihasználjuk a lehetőséget, és belülről is megnézzük. Ezúttal szerencsénk van, a Boldogságos Szűz Mária templomot is nyitva találjuk.

A Trsat felé irányítjuk lépteinket, ezért újfent utunkba esik a Mrtvi kanal. Itt Zsuzsa elkészíti a kötelező állatos képeket. Kis halacskák, és egy sirály az áldozat.

(Csak zárójelben, és nagyon apró betűvel említem meg, hogy itt, a Tito téren találtam magasságjel gyűjteményem két pompás darabját.)

Még neki sem indultunk az előttünk magasodó lépcsősornak, mikor Zsuzsa utánunk kiált, álljunk meg, fotózni szeretne. Megadjuk neki az örömöt. Néhány lépcsőfokkal később viszont én vezényelek állj-t; egy pillanatig úgy éreztem ez alkalommal nem fogom megmászni ezt a magasságot. Ennél a pihenőnél találta Zsuzsa az első fügét: kicsi volt, aszalódott nyomorék, talán a szomszédos kertből hullott a járdára. A finnyásak biztosan beleborzonganak, de én bizony megettem. Kínáltam a lányokat is, nem kértek, bánhatják. Fantasztikusan finom volt: mézédes íze az otthoni aszalt fügére emlékeztetett, de az ennek csak valami gyenge utánzata.

A fügétől erőre kapva már nem jelentett gondot a tovább kapaszkodás. Azért néhány megállót közbeiktattunk sztárfotó készítés céljából, vagy csak egy kis szusszantás kedvéért. Az egyik pihenő alkalmával a lányok arról beszéltek, vajon hány fokos lehet ez a lépcsősor, amire egy égi hang válaszolt: -Ötszázhatvanegy. A hang persze nem az égből, hanem egy felettünk lévő, nyitott ablakból jött. Egy barátságos férfi könyökölt ki rajta, néhány percig elbeszélgettünk vele.

Ez a nekünk 561 lépcsőfok Leventének talán ezer is lehetett, folyton előreszaladt, majd vissza hozzánk. Tartottam tőle, előbb-utóbb belefárad, de végig bírta.

Az utolsó lépcsőfokon fellépve, a fák közül előbukkan a különleges formájú Csodatévő Szűzanya kegytemplom, melynek dísze a főoltárba épített Madonna-kép, V. Orbán pápa ajándéka.

A legenda szerint 1291-ben az angyalok Názáretből ide hozták a szent család otthonát, ám tovább is vitték az Itáliai Loretoba, ezért V. Orbán pápa kárpótlásul a helyére épített ferences templomnak adományozta a Csodatévő Szűzanya képét.

Megpihenve a templom csendes hűvösében, átsétáltunk a kolostorba. Ennek refektóriumában kis múzeum van berendezve, a fő helyet egy gótikus Madonna szobor foglalja el, körben a falak roskadoznak a fogadalmi ajándékoktól. A kolostor udvarán friss vizet adó ivókútnál olthatják szomjukat a tikkadt turisták.

A Trsat erőd felé vezető Petra Zrinjskoga (Zrínyi Péter) utca házai között már lelátunk az alattunk elterülő városra. Bár a kolostor kútjánál oltottuk szomjunkat, úgy éreztük, még egy frissítőt elbír szervezetünk, elvégre pihenő napunk van.

Mielőtt még nagyon ellustulnánk, elhagyjuk a napernyő marasztaló árnyékát, és az erődítmény bejárására indulunk. A várfal nyílásaiból gyönyörű kilátás nyílik a környező hegyekre, völgyekre, a különleges vonalvezetésű autópálya pedig még izgalmasabbá teszi a táj hangulatát. A hely lehetőséget kínált az alagutak működésének tanulmányozására.

Hárman -Zsuzska tériszonyra hivatkozva lent maradt- felmásztunk a toronyba is, bár a meglehetős nyüzsgés miatt csak rövid időt töltöttünk ott.

Megkezdődik a róka fogta csuka, csuka fogta róka játék: Zsuzsa fényképezi Leventét, Zsuzska fényképezi a Leventét fényképező Zsuzsát, végül Zsuzsa fényképezi Zsuzskát. Kellően bonyolult, és ez utóbbi alatt mi Levivel meglógunk.

Levente megindul, egyre fürgébben kapkodja lábát, alig tudom utolérni a torony lépcsőjénél. A kiskölyök újra fel szeretne mászni, semmi akadálya, mehetünk. Jó sokáig kellett kiabálnunk, míg a lentmaradtak észrevettek minket fent a lőrésben. Láttuk, a fotózásnak vége, mi is igyekeztünk lefelé.

Az erőd mellvértje kínálta panoráma fenséges, számolatlanul kattogott a fényképező illetve Zsuzska telefonja. A leírás készítésekor, a fotókat válogatva Zsuzska galériájában gyanús képeket találtam: három fotó akaratlanul is szinte tökéletesen illeszkedő panorámát ad a városról és a Kvarner-öbölről, benne Cres-szigetével. Ez lesz utolsó Trsaton készült képünk.

Ismét a lépcsőnél vagyunk. Zsuzska arra készül megszámlálja a fokokat. Be kell valljam, nem emlékszem mennyi lett a számlálás eredménye, de az biztos, hogy több helyen is voltak bizonytalan pontok, olyan szintkülönbségek, melyekről nem tudtuk eldönteni, lépcsőfokok, vagy nem. Talán ez lehet az oka, hogy mikor itthon, -a vitát eldöntendő- megpróbáltam utánanézni, 538-től 564-ig több értéket találtam.

Noha lefelé sokkal kevésbé megerőltető a lépcsőzés, rohannunk nem kell, ezért ha nem is olyan gyakran mint felfelé, de iktattunk be pihenőket. Ezek egyikénél készítette Zsuzsa kedvenc fotómat. A képről el kell mondanom, hogy elég távolról, zoomolva készült a teljesen gyanútlan kisfőnök és nagyfőnök beszélgetéséről.

Visszaértünk Rijekai városnéző sétánk kezdőpontjára, a Tito térre. Mielőtt a parkolóhoz sétálnánk, készül néhány kép a téren. Zsuzsa megörökíti azt a jókora középületet, melynek falában a magasságjeleket találtam
Bár nem értek hozzá, úgy érzem, Janko Polic Kamov költő, szobra harmonikusan illeszkedik a térbe.
Végül fordítsuk tekintetünket a parkolóban várakozó Suzukink irányába.

Indulunk vissza Kraljevicába; a hosszú séta után az utastér melege megteszi hatását, Levente elszundikál. Nem zavarja, hogy egy a térképünkön még nem szereplő alagút miatt egy felesleges fordulót kell tennünk, és arra sem ébred fel, hogy Bakar felett egy pihenőhelyen félreállunk.

Ahogy az öblöt körbefutó útról nézzük a tájat, mindig más és más arcát mutatja, megörökítésre csábít. Úgy találjuk, hogy a két parton lévő ipari létesítmények sem teszik tönkre az összhatást. Ez a pihenőhely talán a legszerencsésebb helyre került.

Zsuzsa és Zsuzska kihasználva a hely adottságait, jó néhány felvételt készítenek. Az ide kerülő képek válogatásakor csaknem hiúságom áldozata lettem: hamar észrevettem, hogy Zsuzska képei közül ismét összeáll egy akaratlan panoráma, és ráadásul még én is rajta vagyok. Olyannyira erre a képre koncentráltam, hogy Zsuzsa szintén véletlen panorámája csaknem elkerülte figyelmemet.

Úgy gondolom, kivágásuk inkább ártott volna, ezért bocsássa meg a kedves olvasó, hogy vágatlanul tettem őket ide.

Bakarac mellet szintén megállunk néhány percre, lefotózzuk a falut, és az innen már több mint 4 és fél kilométerre lévő Bakart.

Már említettem, hogy programunknak két fix pontja van, Velence és a Plitvicei Nemzeti park, a közbülső napokról menet közben döntünk. Ennek megfelelően ebéd közben elhatároztuk, hogy a szerdai pihenőnapot a Krk szigetre szánjuk.

Délután fürdés a tengerben, estefelé pedig séta a parton. Már első két napunkon feltűnt egy-egy pillanatra a szigetre vezető híd, most, hogy konkrét úticéllá lépett elő, úgy gondoljuk, érdemes egy hosszabb pillantást vetni rá. Nem kellett messzire mennünk, a parti sétány végén kis földnyelv nyúlik be a tengerbe, és a partvonal is megtörik, innen rálátni a hídra. Itt az út eltávolodott a parttól, és lakóövezetbe vezetett, úgy láttuk tovább nem érdemes mennünk.

Levente hatalmas fagylalttal töltötte fel energiáit, ám a felesleget azonnal le is dolgozta az ugrálóvárban. A délután lassan elmúlt, a Nap az Ucka mögé bújik. Így telt második napunk.

A lányok alig várták már ezt a napot: Velencébe utazunk. Korán kelünk, szeretnénk a lehető legtöbb időt eltölteni a lagúnák városában. Hét órakor már úton vagyunk, Rijekánál megmutatom Leventének a Trsat erődöt, tegnap onnan néztünk le erre az útra. Hamarosan elfogy alólunk az autópálya, és dimbes-dombos tájon, kacskaringós úton megyünk Szlovénia irányába. Pasjaknál lépjük át a határt, bár csak harminc kilométer erejéig, de Szlovéniában vagyunk. Kozinánál keresztezzük a Ljubljana - Koper autópályát, arról beszélgetünk, egy hét múlva Janiék, itt autóznak majd a tengerpart irányába.

Átlépünk Olaszrszágba, Trieszt felett van még egy fura kereszteződés, de utána már autópálya ismét, a Velence előtti Mestre-ig. Nincs nagy nyüzsgés a pályán, jó iramban haladunk, a kilométer-számláló alapján már bíztatom útitársaimat, hamarosan megérkezünk. És ekkor baljós, -torlódásra utaló- jel tűnik fel az úttest feletti jelzőtáblákon. Haladunk tovább, a következő táblán ismétlődik a jel; mivel nyoma sincs torlódásnak, lassan megnyugszom. Ekkor érjük utol a sor végét! Innen csak ülünk a tűző napon, néha előregurulunk néhány métert, majd ismét várakozunk. Rengeteg idő telik el, mire lassan, araszolva eljutunk a következő kereszteződésig, ahol leparancsolnak az autópályáról. Az elvesztegetett időt nem kárpótolja az a néhány euro, amit elengedtek fájdalomdíjként.

A legrosszabb az volt a dologban, fogalmam sem volt, hol vagyunk. Egy jelzőtábla útmutatása szerint elindultam Velence felé, de a nap állása szerint visszafelé haladtunk, így nem voltam igazán megnyugodva. Alig vártam, hogy a következő lakott területnél kiderüljön, hol vagyunk. Hamarosan elértük San Doná di Piave városát, itt már rákerültünk térképünkre; ha késésben voltunk is, de nem voltunk elveszve. Ettől kezdve hol gyorsabban, hol lassabban, de legalább haladtunk. Balra feltűntek a Marco Polo repülőtér épületei, megkönnyebbültünk, megérkeztünk. Ekkor követtem el a hibát: a repülőtér előtti kereszteződésnél jobbra tértem, nem tudom miért gondoltam, hogy a balra kanyarodó sáv a repülőtérre behajtó út. Egyből sejtettük, hogy rossz irányba megyünk, de én tovább tetéztem a bajt, ahelyett, hogy félreállva tájékozódtam volna, ugyanazzal a lendülettel áthajtottam a következő kereszteződésen is. Ekkor kapcsoltam, hogy itt kereszteztük azt az autópályát, amelyen eredetileg kellett volna érkeznünk, és most valahová észak felé robogunk. Zsuzsa teljesen kétségbe esett: nem fogunk eljutni Velencébe, pedig annyira várta már! Most, hogy tudtam merre járunk, magamban csak azon aggódtam, hamar találjak fordulási lehetőséget. Egyszer lehet nekem is szerencsém: a kifelé vezető fizetőkapu előtt vissza tudtunk fordulni. Néhány perc, és végre rákanyarodtam eredeti útvonalunkra. Mire beálltunk a Tronchetto parkolóházba, szinte el is felejtettük az előző órák kellemetlenségeit.

Vaporettóra szálltunk, így indultunk be a Szent Márk térre. Az első, amin szemünk megakadt, a hatalmas hajók: ekkora hajókat még nem láttunk, szédítően magasodott fölénk a Crown Princess, a Serenade of the Seas és a Silver Spirit. Még a három közül legkisebb Silver Spirit is több mint kétszer nagyobb vízkiszorítású, mint a Rovinjban látott óóóóóriási, 15 ezer tonnás Club Med 2.

Zsuzsa egy ideig türelmesen ült az ablaknál, de egyszer csak nem bírta tovább, és mint ahogy a vaporettó ingázott a Canale della Giudecca két partja között, úgy váltogatta helyét a hajócska peronján.

Először a szigeten kötöttünk ki, majd két megálló erejéig vissza Velencébe, ezután újabb három megálló a szigeten. Valahol itt készített Zsuzsa egy pontról három felvételt: mögöttünk a Molino Stucky Hilton hotel hatalmas tömbje, balra a tetők felett a Santa Maria della Salute-templom kupolái, előttünk pedig a San Giorgio sziget látszik.

A San Giorgio szigetet elhagyva, a vaporettó a Szent Márk tér irányába fordul, egy pillantást vetünk a Canale Grande bejáratára, de ezután tekintetünket magára vonja, és többé nem is engedi a Doge palota vakító tömbjének és a Szent Márk székesegyház harangtornyának látványa.

Volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy ilyen menetirányban szálltunk a 2-es vaporettóra, noha Zsuzsa a Canale Grande-t várta, de ez a látvány remélem kárpótolta.

Partra szállunk, Levente még egyszer jól szemügyre veszi a kikötött vízibuszt. Nagyon élvezte a hajókázást, aminek mi is örülünk, mert eszünkbe jut a két évvel korábbi úttörővasutazás, ahol bizony eltörött a mécses.

Rakparti sétával kezdtük a városnézést, bár egy fagylalt elnyalásának idejére bekényszerültünk egy hűvösen huzatos utcácskába.

Nem halasztjuk tovább, elindulunk a Szent Márk tér irányába; a part mellett kikötve, gondolák százai várják utasaikat. Fotósunk mit nem adna, ha egy jótündér hirtelen eltüntetné róluk az egyen kék védőtakarókat!

Némi sorban állás után mi is tudunk fényképezkedni a Sóhajok hídja előtt. A város eme nevezetessége megérdemel még egy fotót.

A híres térre érve kis csalódás ér: mind a Szent Márk székesegyház, mind a Harang-torony előtt hosszú sor kígyózik. Ha nincs velünk egy nem egészen öt éves lurkó, azt mondom álljuk, be a sorba, de így nem vállaljuk. Inkább leülünk a Könyvtár árnyékos lépcsőire, és elmajszoljuk szendvicseinket.

Tegyünk egy körsétát, kezdjük a tenger felől érkezőket fogadó két gránitoszloppal, egyiken a sárkányt ölő Szent Teodor, a másikon Velence jelképe, a szárnyas oroszlán. Ezután következik sorban a Doge palota (Palazzo Ducale, a Szent Márk székesegyház (Basilica di S. Marco) és az Óratorony (Torre dell'Orologio), emellett a Régi Prokuráciák (Procurazie Vecchie), szemben az Új Prokuráciák (Procurazie Nuove), majd a Harangtorony (Campanile), és végül a Régi Könyvtár (Libreria Vecchia). Igen jogos az észrevétel, a Napóleon által építtetett Új építmény (Fabbrica Nuova) sajnos kimaradt.

Nem győzünk betelni a látnivalókkal, mikor Levente elkapja a kezem, és határozottan megindul. -Hová megyünk Levikém?- kérdezem. -Vissza a Suzukihoz- válaszolja nagyon határozottan. Véletlenül még az irányt is eltalálta.

Nem csodálom, kora reggeli kelés, törődés a hosszú autóút alatt, majd itt a tűző napon, nyüzsgő tömegben. Végül is, lassan valóban indulhatunk, annál is inkább, mert gyalog szeretnénk visszasétálni a parkolóhoz. Alig léptünk ki a térről, alighanem megtaláltuk Velence legzsúfoltabb pontját: a parton emberek, a vízen gondolák sokasága! A sok hajó alig fér el, nem győzik kerülgetni egymást, szerencsére a gondolások kedélyes nyugalommal irányítják a lomha vízijárműveket. Egy kicsit -de tényleg csak kicsit- illúzióromboló, ám elég néhány méterrel tovább menni, máris ritkul a tömeg, a gondolák csendben siklanak a csatornák vizén.

Szűk sikátorokon megyünk, időnként hasonlóan szűk csatornákat keresztezünk, ide talán soha sem süt be a Nap. Az utcácskák, átjárók hosszú sorát időről időre kis terek szakítják meg, köztük az utolsó a Szent Megváltó templom (Chiesa di San Salvatore) előtti. Ennek túlsó oldalán balra fordulunk, és látjuk, hogy az utca vége valami tágas térségbe torkollik.

Úgy is van, kiértünk a Canale Grande partjára, méghozzá a Rialto-hid közelében, a látvány magávalragadó. Felsétálunk a hídra, ami korántsem könnyű dolog, mintha mindenki ide igyekezne. Zsuzsa és Zsuzska belefeledkeznek a nézelődésbe, így sikerül megkaparintanom a fényképezőt és próbálom a csatorna ellenfényben csillogó déli oldalát megörökíteni. Próbálom erről, arról, különböző beállításokkal, valamelyik csak jó lesz.

És velem pont ugyan az történt, mint a lányokkal: a képek között válogatva, összeállt egy panoráma. Mivel a fotók nem közvetlen egymás után készültek, ezért a parton és a vízen történt változások itt-ott furcsa jelenségeket eredményeztek a kész képen.

Jónéhányszor átsétáltunk a hídon, az egyik oldalon majd a másikon -próbáltunk rögzíteni emlékeink közé amit csak lehetett-, és persze középen az árusok között, tán ez volt a legnehezebb; míg a lányok nézelődtek, mi Leventével vigyáztunk egymásra, magával ne sodorjon a tömeg.

Indulnánk tovább, még egy utolsó kép kéne innen a híd lépcsőiről, hogy lássuk az előttünk húzódó utcát, mely engem kimondottan az athéni Plaka vásárló utcájára emlékeztet. Zsuzsának jókora szerencséje volt, hogy az egyébként összefüggő emberfolyam megszakadt egy kis időre.

Nem sokat haladtunk: a San Giacomo di Rialto templom előtti téren ismét megállunk, nézelődünk. Míg a lányok az üzleteket járják, Levivel jót játszunk az ivókútnál.

A Róma tér irányába tartunk, az utca képe lassan változik, egyre kevesebb járókelővel találkozunk; vagy szétoszlottak az utcák között, de talán inkább eleve kevesen választják a gyaloglást.

Mintha más városba csöppentünk volna, sokszor hosszú percekig egy teremtett lelket sem látunk, s ha mégis, az leginkább helybélinek látszik. A csatornák vizét csak néha fodrozza egy-egy csónak (az egyikről hűtőszekrényt pakolnak éppen), gondolának erre már nyoma sincs. Varázslatos nyugalom árad minden felől.

Fogalmam sincs, merre járunk, néha találunk útbaigazító jeleket, de leginkább csak a nap állása szerint tájékozódunk. Útvonalunkat így utólag sem tudom rekonstruálni, egy biztos pont amit érintettünk, Szent János evangélista nagy iskolája (Scuola Grande S.Giovanni Evangelista).

Egyszercsak fel-fel tűnik a háztetők felett egy kupola; arra tartunk, és odaérve kint találjuk magunkat a Canale Grande partján. Szemben velünk a pályaudvar, mellette a Santa Maria degli Scalzi templom, hátunk mögött pedig a kis Szent Simeon-templom (S. Simeone Piccolo). Ennek lépcsői szinte kínálják magukat egy kis üldögélésre. Pihenünk, és élvezzük a csatorna forgatagát, melyet vörös árnyalattal fest meg a lassan lefelé tartó Nap. Ideje indulnunk, még hosszú út vár ránk.

Zsuzsa elkészítette két utolsó fotóját a csatornákról, ezzel el is értünk a Róma térre (Piazzale Roma). Itt tanakodni kezdtem, hogyan lehetne legegyszerűbben eljutni a parkolónkhoz. A tér nyugati oldalán álltunk és megpillantottam egy rendőrt: ez a legegyszerűbb! Pocsék angoltudásommal kérdezem tőle, merre induljunk a Tronchetto felé, mire ő olaszosan pergő nyelvvel, de ékes angolsággal válaszol, majd szalutál, és láthatóan nagyon büszkén, kihúzza magát. Büszkesége jogos, de én csak annyit értettem, hogy a második ajtón menjünk be, és még valami "mover"-t emlegetett. Mindenesetre beléptünk a jelzett ajtón, és azonnal meg is értettünk mindent: egy magasvasút végállomására kerültünk. Ezzel azután fény derült arra is, milyen gyanús építkezés nyomait láttam otthon barátunk a G.E. képein.

Egy-két percet kell várnunk, és már érkezik a szerelvény. Kicsit meglepődünk, amikor látjuk, hogy vezetője nincs, hát elfoglaljuk mi a kocsi végét. Hangjelzés után elindulunk, ekkor azt is kiderül, hogy drótkötél húzza, és sín helyett acéllemezeken gurul. Levente roppant élvezi, úgy látszik, ezentúl bármilyen járműre nyugodtan felszállhatunk vele. A hab a tortán a mozgólépcső, amivel csak egy gond van, nem lehet többször utazni rajta!

Itthon utána néztem, a jármű neve People Mover, és az, hogy nem tudtam róla, sajnos felkészülésem hiányosságát jelzi.

A Suzuki 130 - 140-es tempónál már meglehetősen hangos; a monoton zúgás és a fáradtság elnyomja Leventét. A visszaút úgy tűnik zavartalan lesz, gyorsan fogynak a kilométerek, Trieszt felett nem vétettem el a Padriciano-i leágazást, rajta vagyuk az SS14-es úton, nagy baj már nem lehet. Alattunk feltűnik a város, félreállok, a lányok kimennek a partoldalra szétnézni. Bár erősen szürkül már, Zsuzska próbálkozik egy fotóval.

Augusztus vége van, ráadásul nyugatról keleti irányban haladunk, hirtelen sötétedik. Mire a horvát határhoz érünk, este van. A határőr jókedvű, vagy a szolgálat elején van, vagy már haza készül, még papírjainkat sem nézi, csak egy röpke magyarnyelv-leckét vesz tőlünk.

Valahol Rijekánál haladunk, mikor utunkat váratlan esemény (hang)zavarja meg. Az autópálya szinte néptelen, néha egy-egy autót előzünk; szokásom szerint időről időre ellenőrzöm a tükörben, mi van mögöttünk, ne érjen meglepetés. Hát itt ért! Egy nagyon enyhe kanyarban haladunk, amikor őrült hangos robajjal elrobbant mellettünk valami. Zsuzska szerint talán Porsche volt; nem tudom, én nem láttam belőle semmit, csak a pillanatok alatt eltűnő hátsó lámpáit, szerintem nagyon bőven duplázta a mi sebességünket. Minden kommentár felesleges! Szerencsére Levente már korábban felébredt, nem erre riadt fel.

Bakar felett a már tegnapról ismert pihenőnél megállunk, itt Zsuzsa próbál egy fotót az öböl fényeiről; állvány nélkül nem sok esélye van. Zárjuk ezzel harmadik napunkat.

Elérkezett az írásunknak -kissé csalárd módon

-címet adó Sziget napja; bár térkép szerint nem éppen a megfelelő helyen, de akkor is sziget, mégpedig Krk!

Unokaöcs Attila mesélt róla, képeket is mutatott, ám mivel terveimben nem szerepelt, ezért figyelmem el-el kalandozott róla. Most bánhatom, mert hétfő délután beiktattuk programunkba a szigetet. Annyit azért sejtek, hogy nem lesz hosszú és nehéz napunk, nem is baj; a tegnapi Velencei utazás után ránk fér a pihenés. Jócskán benne vagyunk a délelőttben, mikor felhajtunk a szigetre vezető hídra, amely rögtön egy meglepetéssel szolgál: ez a híd két híd. Mikor azt gondoljuk, hogy átértünk, kiderül, csak egy kisebb szigetnél vagyunk, és majd a fele táv még hátra van.

Beértünk a szigetre, jobbra -mintegy közkívánatra- azonnal egy pihenő. Sorra álnak meg az autók, úgy gondolom, akik először járnak erre, akárcsak mi, igénybe veszik ezt a szolgáltatást.

Talán még harminc kilométer sincs, amit dimbes-dombos, kacskaringós úton meg kell tennünk Krk városáig. A centrum felé igyekszünk. Noha a városközpont még távolinak tűnik, mégis egyre másra parkolókat látunk, elég sok autóval; talán itt kéne megállnunk? Szerencsére nem, a kikötő mellett találunk egy füves-fás parkolót, benne jó néhány üres hellyel. Már kiszálltunk, amikor látjuk, hogy a parkoló hátsó részén, árnyas helyek is vannak, nosza álljunk át oda! Megérte, az árnyékot adók között fügefák is voltak, fantasztikusan finom, érett gyümölcsökkel. Mondanom sem kell, engem addig nem lehet elmozdítani, míg meg nem pakoltam a bendőmet.

Sétálunk a parton a városközpont felé; két tűz közé kerültünk: felülről a Nap, alulról az izzó kövek sugározzák a meleget. Néhány fotó készül a kishajókkal zsúfolt kikötőben.

Mint említettem, teljesen felkészületlenek vagyunk; itthon, amikor leírásunk készül, derül ki, mennyi mindent nézhettünk volna meg.
Találomra vágunk neki a városnak. A mólóval szemközti utca egy tömzsi, szögletes óratoronynak vezet, mögötte kis tér, közepén kúttal. Úgy tűnik, ez az óváros egyik bejárata. Körben szűk sikátorok indulnak a térről, kiválasztjuk, amelyiknek legfényesebbek a kövei. Vigyázni kell, csaknem olyan síkos, mint a Rovinj-i utcák; balra kanyarodva egy dombra kapaszkodunk fel.

A dombtetőn templomot -a kiírás szerint ferences rendi- találunk, mellette a rendház. A templom sajnos nem volt nyitva, de a rendház udvarára beóvakodtunk, Zsuzsa néhány fotóval megörökítette. A kerengő virágdísze talán még a Trsat hegyi kolostorén is túltett.

Ezen a napon úgy tűnik, kedves fotósom is pihenőt tartott, nem mindig követte az eseményeket. Így esett meg, hogy a ferences rendházról és templomról nem készült fotó. Ellenben egy közelben álló, számunkra ismeretlen templomról készült fénykép. Hadd védjem meg rögtön Zsuzsát: a rendház melletti területen intenzív építkezés folyt, megközelíteni beton mixert és egyéb munkagépeket kerülgetve tudtuk.

Ugyanazon az utcán jövünk, amelyen felfelé is mentünk, de ezúttal nem kanyarodunk el az óratornyos tér felé, egyenesen a tengerpart irányába tartunk. Időnként egy-egy keresztutcát becserkészünk, majd tovább lefelé. A Frangepán vár mellett érjük el a partot. Sajnos történelemből n(s)em vagyok túl jó, utána kéne nézni, de a tapasztaltak alapján ez a vidék a Frangepán dinasztia birodalma, szinte minden településen van valami hozzájuk kötődő emlék.

Meglehetősen szép kilátás nyílik a város előtti öbölre, a távolban még Rab szigetét is látni. A messzeségben nagy hajók, az öbölben pedig motorcsónakok hasítják a vizet. Szaporán kattognak a fotómasinák.

A Frangepán-vár múzeumi részébe csak hárman megyünk, Zsuzska a várfalakat megnézve lemondott róla. Zsuzsa birtokba vette a várat; fényképezte a kikötőt, a Szent Quirinus bazilika harangtornyát, a vár előtti teret. Ezalatt Zsuzska lent unatkozik a várudvaron. Unalmában lefotózza a vár kútját; legalább egy képünk legyen a belső térről! A külsőről úgy sincs

. Mi Leventével, a Velencében vásárolt lendkerekes autóbusszal játszunk az ötvenfokos betonon. Miután kellőképpen megégtünk a tetőn, behúzódtunk a hűvös belső térbe. Itt jött el Levente ideje. Unokám nem is vette észre, úgy kellett rászólnom: -Nézd csak Levi, mi van itt!- Egy kis harang felfüggesztve, éppen elérhető magasságban.

Levente harangok dolgában otthonosan mozog: odahaza a templom házunktól száz méterre sincs, szinte napi rendszerességgel látogatjuk a mellette álló haranglábat, és kondítjuk meg óvatosan a harangot. Udvarunkon, a hintaállványon egy méretes műanyag virágkaspóból eszkábált harang, gyakorlás céljából. Bár templomba járók nem vagyunk, de a szombati misék előtti beharangozást ritkán hagyjuk ki, komoly ígéretünk van Miklós bácsitól, hogy a legközelebbi alkalommal Levente is húzhatja a kötelet.

Mindezek tükrében nyugodt lélekkel engedtem Leventét, kongasson kedvére, tudtam, nem fogja riasztani a várost.

Visszasétáltunk a kikötőbe. A két Zsuzsa valaminő kagyló és csigaház keresés ürügyével nekilátott üzleteket, bazárosokat bejárni. Ez a tevékenység nem férfiembernek való, ezért Leventével úgy döntöttünk, inkább visszamegyünk az autóhoz. Milyen szerencse, hogy előrelátóan árnyékos helyre álltunk! Beszélgetéssel, játékkal, no és fügeszüreteléssel töltöttük ki, a várakozás perceit.

Visszaérkeztek a lányok, rövid kupaktanács következik, hogyan tovább. Hamar döntöttünk: irány Baska. Ahogy elhagytuk Krk városát, szinte Görögországba csöppentünk: az utat kétoldalt olajfa ültetvények szegélyezik. A termőréteg szinte semmi, a sziklás talajon más talán nem is terem meg. Itt viszont nem látjuk a görögöknél általánosan elterjedt csepegtető öntözés csöveit. Az út Punat előtt leereszkedik a tengerpartra, előttünk pedig jókora dombok emelkednek, ajaj! Bizony, itt talán négy kilométer hosszon a Gete magasságába kell felkapaszkodni. Az út meredek, de a túlsó oldal talán még meredekebb, és éles kanyarokkal tarkított, mély völgy aljára fut le.

Beérünk Baskára. Az utca két oldala családi házas övezet, itt minden ház a vendéglátást szolgálja. Az óváros határánál vagyunk, legalábbis így látjuk, és a tenger is feltűnik egy pillanatra. Baskában bizony nincs szerencsénk a parkolással; sok kisebb parkolóban próbálkozunk sikertelenül, minden hely foglalt. Egyre kintebb szorulunk, végül egy mellékutcában tudunk leállni. Igaz, nem parkoló, de nem zavarunk senkit.

Végre lent vagyunk a parton. Kezdem érteni Attila miért ecsetelte olyan lelkesen Baska előnyeit. A legszebb strand, amelyet eddig láttunk. Zsuzsa úgy tervezte ezt a napunkat, hogy ha lehet, valahol fürdünk is, ám a tervezés egy későbbi fázisában ez az opció már nem szerepelt, így sajnos nem tudjuk kipróbálni ezt a szép helyet.

Ha már nem fürödhetünk, legalább játszunk el kicsit a panorámaképekkel.
Még egyszer hangsúlyozom: az írásunkhoz tartozó panorámaképek egyike sem annak készült, a véletlen hozta, hogy összeilleszthetők lettek. Nemegyszer össze is keverednek a Zsuzsa és Zsuzska által készített fotók.

A tengerpart fölötti, párhuzamos utcán sétálunk egyet. Biztosan rengeteg hazánkfia jár ide, ha a vendéglős magyarul invitálja Leventét fagylaltozni. Sétálunk, ücsörgünk, gyönyörködünk a tengerben; egy idő után unokám jelzi, indulhatunk. Így utólag azt gondolom, hamar fordultunk vissza, az igazi óvárosig valószínűleg még kicsit tovább kellett volna sétálnunk.

Míg a kocsihoz visszaérünk, bőven van időnk megbeszélni a továbbiakat. Attila említette, hogy felmentek a város fölötti dombon egy temetőhöz. Kérdem a lányokat: mehetünk? Igen.

A legegyszerűbbnek az látszik, ha visszamegyünk a város fölött futó útra, és ott keressük a letérőt. Nem is nagyon kell keresni, Crkva Sv. Ivana tábla jelöli a hegynek induló szűk, egy nyomon járható utat. És itt még sztráda a későbbiekhez képest, itt lent még keskeny padka van kétoldalt. A felső szakaszon az egyik oldalról sziklafal, a másikon szakadék szegélyezi a meredeken emelkedő utat. Helyenként kis kitérők teszik lehetővé a szembejövők elhaladását. A két hajtűkanyarnál, ahol koppanásig kell tekerni a kormányt, nem árt az óvatosság.

Bár a sofőrnek nem ildomos a tájat néznie, de az utasoknak viszont érdemes. A fák között kipillantva sejteni lehet, hogy valami készül. Hamarosan egy parkolóhoz érünk, innen már látjuk a Szent Iván-templom tornyát.

Az autóból kiszállva egyből a meredek szélére megyünk, minél előbb láthassuk az alattunk elterülő tájat, de csalódás ér: a domboldal, és a fák is takarják a kilátást. Besétálunk a temetőbe, fel egészen a templom előtti betonteraszra.

Itt nem érdemes mondani semmit, a szavak nem tudják leírni ezt a látványt, a lányok fotóiból összerakott kép csak sejteni engedi a valóságot. Hát ezért kellett ide feljönnünk.

A bejárattól balra indul az a turistajelzéssel ellátott ösvény, melyen a temető fölé magasodó hegy csúcsára lehet felmászni. Attiláék felmentek, esetünkben a lányok lábbelije miatt, szóba sem jöhet. Kicsit sajnálom, időnkbe még beleférne.

Felfelé jövetnél hiába írtam, hogy hajtűkanyaroknál tessék vigyázni, lefelé menet az alsó jobbkanyarnál, bizony túl szűk ívben fordultam, ezért nem is sikerült elsőre bekanyarodni.

Lassan már én is megunom, hogy mindig fügéről írok, de ebben a kérdésben még magammal szemben sem ismerek irgalmat, és különben is úgy gondolom, ez az utolsó alkalom, hogy szó esik róla. Baska felé jövet, az út mentén lépten-nyomon fügefákat láttunk, előre figyelmeztettem a lányokat, valamelyiknél meg fogunk állni. Most, hogy lejöttünk a Szent Iván-templomtól, alig kanyarodtunk ki a főútra, egy alkalmas helyen Zsuzsa -füge ügyben szintén érdekelt- szólt, álljak félre. Néhány jókora fügebokor kínálta gyümölcsét, melyből egy reklámszatyonyit begyűjtöttünk. Meg kell mondjam, ezek íze meg sem közelítette a Krk-ben szedettekét.

Valahol Malinska közelében, egy körforgalomnál, ahogy nálunk is szokás, gyümölcsárus bódékat láttunk, jókora görögdinnye-halommal. Már egyáltalán nem csodálkoztunk az árut kínáló fiatalember magyar beszédén.

A délutánba belefér egy jókora fürdés, pancsolás, labdázás, és amikor ez mind megvolt, előkerül egy fotómasina, hogy a Zsuzsa által összegyűjtött tengeri szörnyeket megörökítsük. Ezek fotózás után mind visszakerültek temészetes élőhelyükre. Az utolsó képen nem tudom mit nézek, de fogjuk rá, hogy a lenyugvó Napot (az árnyékok alapján azt biztosan nem), és ezzel érjen véget szerdai napunk.

Reggel hat óra van, és túl vagyunk egy-két alagúton. Az autópályán haladunk Bosiljevo irányába. Kedvenc útvonaltervezőm, a viamichelin jelölte ki utunkat a Plitvicei tavakhoz. Bár nem túl gyakran veszem igénybe szolgáltatásait, eddig mindig bevált; kipróbáltam ismert útvonalakon, mást javasolt, mint amit addig használtam, és neki volt igaza. Ezúttal három változatot adott, az általa ajánlott útvonal hosszra a középső, időtartamra a legrövidebb. Maga a távolság nem sok, szűk 170 kilométer, ráadásul ebből több mint hatvan autópálya, de gyanúra ad okot a majd három órás útidő.

Ogulinnál letérünk a pályáról, itt az első hat-nyolc kilométeren figyelni kell, de utána szinte Plitvicéig egy úton megyünk. Rá is tértünk gond nélkül, csakhogy valami gyanúsan keskeny útra kerültünk; aggódni kezdtem -én már csak ilyen vagyok-, sehol egy tábla, hogy megbizonyosodjam, jó úton járunk. Hamarosan észrevettem, hogy a kilométerjelző táblákon rajta van az útszámozás is, megnyugodtam. Utunk, bár az otthoniaknál keskenyebb és kanyargósabb, de legalább forgalommentes, nagyritkán találkozunk más járművel. Nem tudom pontosan hol, valahol Plaski után, az amúgy sem sztráda szélességű út tovább szűkül. Néha javul valamelyest, de általában szűkül; olyannyira, hogy Saborsko után az útkarbantartók -talán nem akarván közröhej tárgyává lenni, hogy egy forgalmi sávot megfeleznek-, beszüntették a felezővonal felfestését.

Az ezután következő kilenc kilométer külön fejezetet érdemel. Utunk eddigi szakaszán igyekeztem olyan tempót tartani, hogy haladjuk is, de az utasoknak se kelljen állandóan kapaszkodniuk. Itt erről le kellett mondanom, itt kapaszkodni kellett. Az út, leszámítva a szélesebb padkákat, mint tegnap a Baskai temetőnél: balra hegyoldal, jobbra szakadék. Ráadásként itt kanyar, kanyart követ: ötven méter egyenes, hajtűkanyar balra, ötven méter egyenes, hajtűkanyar jobbra. Kilenc kilométeren keresztül.

Néhány kilométer csak Plitvice, mikor végre valódi főútra kanyarodunk, széles is egyenes is. És itt a célegyenesben fogy el Levente energiája, ki kell szállnunk. Megállás nélkül jöttünk, csoda, hogy eddig bírta. Néhány perc levegőzés elég, pont kilenc órakor már autónk a parkolóban, mi pedig a jegypénztárnál állunk.

Mielőtt belépnénk, még mondanom kell valamit olvasóimnak.
A Plitvicei Nemzeti Park -nem véletlenül szerepel az UNESCO világörökség listáján- csodálatos hely, fantasztikus élményeket kínál látogatóinak. Ha részesülni kíván ezekben az élményben, utazzon oda, ígérem nem bánja meg, ha ezt teszi, nyugodtan ugorja át írásom következő lapjait.

A velünk tartóknak, két dolgot nem szabad elfelejteniük; elsőként - nem vagyok képes, éppen ezért nem is akarom leírni a látványt; másodikként -nincs az a fénykép amely versenyre kelhet látásunkkal.

Beléptünk a park területére. Mintegy hatvan méteres meredély szélén állunk, balra tőlünk tavak láncolata: a Kaluderovac, és a Gavanovac tó, szemben a Nagy vízesés, alattunk a Novakovica brod.

Elindulunk lefelé a kacskaringós szerpentinen. Míg leérünk, hadd mondjak el néhány dolgot a tavakról, és bejárandó utunkról. A tórendszert a Bijela, és a Crna folyócskák egyesülése után a Matica, valamint néhány patak táplálja. Legalsó pontján csatlakozik hozzá a Plitvica folyó, és innen Korana néven folyik tovább. Mi a vízeséstől, folyásiránnyal szemben járjuk végig a tórendszer nagy részét.

Balról a több mint hetven méter magas Nagy vízesésen(Veliki slap) a Plitvica folyó vize zuhog alá. Jobbról a Novakovica brod tó vize érkezi, középen a Sastavci-ban egyesülve, már a Korana kanyarog a mély kanyonban.

Levente a Novakovica brod (503 mtf mé: 5 m t: 0,4 ha) elfolyó vizében pancsol. Erről a tavacskáról -vagy inkább nagyobb medence- nincs képünk; kis részlete az indulópontról készült képek egyikén látható.

Az egyes tavak nevei után, zárójelben megadom tengerszint feletti magasságukat, legnagyobb mélységüket, és területüket.

A völgy jobb oldalán sétálunk el a Kaluderovac tó (505 mtf mé: 13 m t: 2,1 ha) mellett. A Gavanovac tóból lefolyó víz kis zúgóinál keresztezzük a völgyet. Nehéz eldönteni, a völgy teljes szélességében csobogó víz játékára, vagy a szemközti sziklafalra figyeljünk.

A szikla valóban különleges, de azért nézzük csak a lefolyó vizet: alig néhány méter magas kis zuhatagok sora mellet megyünk el, pedig itt a két tó közötti szintkülönbség 14 méter! Igen, és általában a későbbiekben is így lesz, a felső tó vize nem egy zuhatagon jut le, a nemritkán húsz, harminc méterrel alacsonyabb alsóba, hanem több lépcsőben, kisebb tavacskák, medencék során át.

A sziklafal tövében a járda kétfelé ágazik, menjünk először balra. A partra érve már előttünk a hatalmas barlang (képünk nincs), mely szerkezetére nézve hasonlít a Bajóti Öreg-kő Jankovich barlangjára, ennek is kürtő van a tetején.

Ismét választhatunk, a bal oldali lépcső a barlangba, a jobb oldali, felemás fogazatú, egy üreghez vezet. Úgy döntünk, a barlangba nem megyünk fel, ezért az utóbbit másszuk meg. Jókora nyíláson nézhetünk le, merről is jöttünk. Milyen jó lenne tudni mi lehet a víz felszínén nyíló barlangnyílás mögött.

Az összeszűkült völgy meredek sziklafalai közé szorított Gavanovac tó (519 mtf mé: 10 m t: 1,0 ha) mellett sétálunk el. A tavacska végén a négy méteres szintkülönbséget sok kis lépcsőben járja meg a víz.

A völgy továbbra is szűk, így a nagyobbacska Milanovac tó (523 mtf mé: 19 m t: 3,2 ha) hosszú ívben kanyarodik előttünk. A kanyarból jól belátható az egész tó. Innen már a tekintélyes magasságú zuhatag is látható, sőt ha figyelmesek vagyunk, a Nemzeti Park állatvilágából is ízelítőt kapunk, egy szép gázlómadár képében.

A víz tizenkét méter magasból zuhog alá, ám amikor közelebb érünk, kiderül, a vízesés mellett, millió apró lépcsőből álló surrantón is talál magának utat.

A völgy hirtelen kitágul, és egy mocsaras láp mögött, jókora vízfelület, a Kozjak tó (535 mtf mé: 47 m t: 81,5 ha) tárul elénk. Ez a tórendszer legnagyobb tagja, déli részén még egy kis szigete is van. A kikötő felé ballagunk, ugyanis utunk egy részét vízen tesszük meg. Már jó néhányan várnak a következő hajóra, amely hamarosan meg érkezik, ráadásul nem is egyedül. Néhány perc, és elektromos hajtású kishajónk vígan szeli a vizet.

A táj képe megváltozott: nyoma sincs zord sziklafalnak, sűrű erdővel borított, lankás hegyek között hajózunk. Úgy látszik sok látogató van a parkban, az utasokkal teli kishajók sűrűn követik egymást. Hamarosan megpillantjuk magunk előtt a kikötőt, majd nemsokkal később a bal parton a másikat is; mi itt az elsőnél kiszállunk.

Mintha dzsungelbe kerültünk volna: a növényzet dúsan zöldell az állandóan nedves talajon. Az eddig szűk völgybe kényszerített víz szétterül, a tavak átfolyása jórészt eltűnik a növényzet között. Akárcsak itt a Kozjak befolyójánál, ahol tíz méter magasról csörgedezik le a víz.

Felértünk a Burget-hez (545 mtf mé: 2 m t: 0,1 ha). Ez a medence azzal hívta fel magára figyelmünket, benne láttuk a legtöbb kidőlt fát, néha tán tíz méternél is hosszabb teljes fenyőt. A Burget összekötő medence a nála nyolc méterrel magasabban elterülő Gradinsko és a lenti Kozjak között.

Előttünk a Gradinsko tó (553 mtf mé: 10 m t: 8,1 ha). Különleges nyugalom árad a környezetből, sűrű erdők, dús rétek -bár ezek valószínűleg mocsarak inkább-, veszik körül a tavat.

A gyalogút kanyarodása után meglátjuk a befolyót, melynek szintkülönbsége huszonhárom méter. Ezernyi vékony sugárban esik le a víz, és bár a tavat ívben kerülve alatta vezet utunk, talán innen távolról látványosabb.

A Milino tóban (576 mtf mé: 1 m t: 1,0 ha) vagyunk. Igen itt utunk végig cölöpökön nyugvó járdán fut. Ezt a sekély vizű, zsombékokkal, nádszigetekkel, és szigetecskékkel teli tavat, vagy inkább tócsoportot, más módon nem lehetne bejárni.

Mintegy kétszáz méter hosszú és kilenc méter magas partfal választja el a felette lévő Galovac tótól. A part teljes hosszában, hol függönyszerűen, hol kisebb-nagyobb vízeséseken -köztük a Galovac vízesés- keresztül, zuhog le a víz.

A Galovac tó (585 mtf mé: 25 m t: 12,5 ha) partján pihenőt tartunk. Míg Levente kisfőnök a vadkacsával incselkedik, mi megbeszélést tartunk. A hivatalos útvonal itt keresztezi a völgyet, és a túlsó, jobb oldaláról kerüli meg a tavat, csapatunk úgy gondolja, talán nem követünk el nagy hibát, ha mi ezúttal a rövidebb, bal oldali utat választjuk.

Ha előre tekintünk, halványan látjuk, hogy az itt mintegy háromszáz méter széles tó végét sziklafal zárja le. Azt sajnos már nem látjuk meg, de tudjuk, hogy a partfal tetejét egymás mellett három tó a Batinovac, a Veliko és a Malo foglalja el, ezek vize ömlik le a falon.

Valamelyik fotó készítése során igen határozottan instruálom Zsuzsát, nem hiszem, hogy sok hasznát vette volna. Végül Levente utoljára megmossa kezét a Batinovac lefolyó vizével. Innen utunk elkanyarodik a tavaktól.

A Galovac tavat elhagyva, a gyalogút eltávolodik a tavaktól, erdőben tesszük meg az előttünk álló, jó negyedórás sétát. Ha jól emlékszem, a fák között, időnként feltünedezett a Batinovac víztükre. Talán az idő múlását, energiáink apadását jelezte, hogy ismét pihenőt tartottunk; szigorúan külön fiú-, és külön lány szakasszal. Mielőtt felértünk volna úticélunkhoz, jobbról ismét víz hangját hallottuk, hol csobogva, hol harsogva, mellettünk folyott le a tavak vize. Fent vagyunk a pihenőhelyen. Jólesik üdögélni, annyira, hogy még a nem messze lévő, második legnagyobb Proscansko tóról (637 mtf mé: 37 m t: 68,0 ha) is megfeledkezünk, így képünk sincs róla.

Innen visszafelé, utunk nagy részét autóbusszal fogjuk megtenni, jön is hamarosan, ám olyan sokan rohanják meg, inkább várunk a következőre. Várakozás közben van időnk rápillantani megtett utunk térképére, mely a Nemzeti Park útvonaltervei között "C" betűvel van jelölve. A narancssárga színnel jelölt útvonaltól a Galovac tó partján (az St3 közelében), mi nem jobbra, hanem egyenesen a tóparton mentünk. Az St4 ponton vagyunk most, és az St1 pontig buszozunk.

Gyorsan tegyük el a térképet, mert már hallani az erdőből a halk búgást, érkezik a busz, melynek meghajtása a helyhez illően környezetbarát, dízel-elektromos. Bár újra sok utas összejött, sikerült a bal oldalon helyet találnunk, így időnként kukucskálhattunk a fák között, és szörnyülködhettünk a keskeny utacska melletti mélységen.

Talán húszpercnyi utazás után kiszállunk. Mielőtt bárki méltatlankodni kezdene, miért nem a kijáratig vitt a busz, sétáljunk csak el a völgy szélére. Rögtön ellenkezőjére fordul a dolog: hamarabb is megállhattunk volna!

A Milanovac tó kanyarulata fölött állunk, távolban a Kozjak, rajta a kishajók is láthatók. A következő képen felül a Milanovac alul a Gavanovac tó, közötük medencék, zúgók sokasága. Egy furcsa kivágású kép következik a Gavanovac és a Kaluderovac közötti vízlépcsőkről. Mielőtt tovább mennénk, nézzünk csak a hátunk mögé (sajnos kép nélkül)! Gyalogút távolodik el a partoldaltól, vajon hová vezet? Egy mélyedésben tűnik el. Ha tovább kísérjük, jön a meglepetés, a tóparton látott barlang kürtőjében tűnik el! Kicsit tovább megyünk, innen visszanézve három tavat látunk: legtávolabb a Milanovac egy pici részletét, majd a Gavanovacot, alattunk pedig a Kaluderovácot.

Bár az út vonalvezetése olyan, hogy inkább visszafordulva lehet fotózni, a következő képen előre nézünk. A Kaluderovac tavat látjuk, mögötte-fölötte a nádszigetes vízfelület a Novakovica brod, középen pedig a Nagy vízesés szikla-nyiladéka. Az utolsó képen ugyanez a terület, egy közelebbi pontról, visszafordulva.

Visszaértünk a Plitvicai Nemzeti Park egy részét bejáró utunk kezdőpontjához, szinte percre pontosan öt órát töltöttünk ezen a varázslatos helyen.

Lassan ballagunk a parkoló felé, nem csak lassan, de éhesen is, reggel óta nem ettünk. A parkban az St4 pihenőhely ételválasztéka nem nyerte el a lányok tetszését, így most tanakodunk, mit (t)együnk. Sajnos jövetben -bár nem figyeltem rá külön, de perifériás látásomra hagyatkozva-, sehol nem láttam étkezési lehetőséget. Talán a Plaski nevű kisváros jöhetne szóba, de messze van, és nagyon bizonytalan. Végül úgy döntöttünk, a főútról nem térünk be a hazavezető rally útra, hanem tovább megyünk, hátha találunk valamit. Jól döntöttünk, öt perccel később, már egy kiváló étterem árnyékoló tetője alatt hűsöltünk.

Hazaútunk zavartalanul ment, a legkritikusabb szakaszon kíméletes voltam utasaimmal szemben, már nem volt miért sietnünk.

A kisfőnök kiválóan vizsgázott minden tekintetben. Mikor a látnivalók elmaradtak a hátunk mögött, és a kijárat felé baktattunk, akkor mondta csak -Elfáradt a lábam! Ekkor készült a nap utolsó fotója.

Péntek reggel van, utolsó teljes napunkat kezdjük, itt a tengerparton. Kilátásaink nem nevezhetők kedvezőnek, sűrű felhők borítják az eget, és hamarosan jókora eső kerekedik. Úgy készültünk, ezen a napon Crikvenicába látogatunk, leginkább ajándéktárgy vásárlás céljából. A patinás fürdőváros nevéről jut eszembe, valamikor -talán a kilencvenes évek elején-, munkahelyemnek a Viscosa gyárnak is volt itt bérelt apartmanja, ám sosem éltem a lehetőséggel; hol volt akkor még Zsuzsa!

Az eső esik, Crikvenica közel van, nem sietjük el az indulást. Jól tesszük, mire felszedelőzködünk, csillapodik az eső. A tengerparti útra kiérve meglepetés ér: A szembe jövő sáv telítve, lépésben halad a kocsi sor. Mi a csoda van, ez a kis eső rémített meg ennyi embert egyszerre? Zsuzska fejti meg a rejtélyt: holnap már szeptember, vége a nyári vakációnak! Ahogy a Krk szigeti kereszteződéshez érünk látjuk, özönlenek, illetve özönlenének, onnan is az autók, ha a dél felől érkezők engednék. Szerencsére a mi sávunk üres, kényelmesen haladhatunk, és már ablaktörlőt sem kell használnom, napfény váltotta fel az esőt.

A kisvárosba érve mintegy véletlenül találunk rá a Dubracina patak melletti nagy parkolóra. A part menti fás, bokros parkon keresztül indulunk a városba, itt készül Crkvenicáról mind a három fénykép. Úgy látszik a lányok komolyan gondolták, hogy csak vásárolni jöttünk.

A főutcára kiérve Zsuzsáék eltűnnek egy ajándéküzlet mélyén, hiába kérem Leventét, maradjon kint velem, jól esik állni a gyenge napsütésben; a reggeli esőre csak az aszfalt párolgó tócsái emlékeztetnek. Csábítja a sok csecse-becse, az egyik polcon ezer kagyló, csiga a másikon ezer tengerész figura, mindenből ezer, és nem érti, miért vannak ott, ha nem szabad őket megfogdosnia! Hogy mindenkinek jobb legyen, javaslom a kisfőnöknek, menjünk vissza az autóhoz. Örömest beleegyezik. Autónkat a tengerparttól csak a gyalogjáró választja el, így hol az autóban, hol a tengerparton játszva, sikerült eltöltenünk az időt.
Ha véletlenül megfeneklik egy hajó a Crikvenica és a Krk sziget közötti csatornában, mi letagadjuk, hogy az általunk bedobált kövek idézték elő a bajt!

Visszaúton, előbb-utóbb mi is belefutunk a dugóba, a Krk-i kereszteződéshez már araszolva közelítünk; alig várom, hogy elérjük, lekanyarodunk Krk irányába, és egy mellékúton zavartalanul érünk Kraljevicába.

Nincs kegyelem! Zsuzsa délután levezényli csapatunkat a tengerpartra, fürdés lesz. Levente mutatja véleményét a fürdésről, és egy térd-áztatás után, minden mással foglalkozik. Én is csak egy mártózás erejéig megyek be, nem úgy életem párja, szerintem őt még jégtáblák sem tudnák visszatartani a merüléstől.

Délutáni keresgélésének eredménye ez a szép tengeri uborka, a csalánozókra hasonlító valami -nevét meg nem mondom-, és egy gyönyörű tarisznyarák.

Meglehetősen élénk, hűvös szél hajtja part felé a hullámokat, és az égbolt vészjóslóan felhős. A fotózás alatt Zsuzsa is vacogni kezd, ideje szárítkozni. Bár még magasan lenne a Nap, a sötét felhők megváltoztatják a táj képét, ezzel az esti hangulatot árasztó képpel ér véget a nap.

Szombat reggel van. Az utolsó napon borul fel programunk. A hazautazásra elég a délután, ezért délelőttre még egy utolsó fürdést irányoztunk elő, már a recepcióssal is megbeszéltük, semmi akadálya. Igaz, a pénteki nap már sejtette, nem sok remény a jó időre, azért mi bizakodtunk. Hiába, hűvös, borongós reggelre ébredtünk. Reggelinél gyors újratervezés következik.

Zsuzska egész ittlétünk alatt egy szép nagy kagylóházat keresett az ajándékboltokban. Végül tegnap Crikvenicában látott egy helyen kedvére valót, de árát sokallta, ezért nem vette meg. Úgy döntünk, legyen kagylója. Ha már úgy is Crikvenicában vagyunk, Zsuzsa nagy kegyesen készített még egy fotót a tengerparton, a városról, még véletlenül sem. És ha már lúd, legyen kövér, visszafelé a Krk-i híd is lencsevégre kerül. A hab a tortán, pedig az erősen lejtős Kraljevicai főutca.

Igen megint, ezúttal utoljára, itt vagyunk Kraljevicában; megebédelünk, mielőtt nekivágnánk a hazafelé vezető útnak. Az étteremben, a kisfőnök udvariasan gondoskodik a nagyfőnökről.

Nem indulhatunk útnak úgy, hogy Kraljevicáról egy képünk sem készült. Zsuzsa sebtében igyekszik pótolni a hiányosságot. Ha még egyszer eljövünk erre, biztosan jobb képekkel lep meg minket.

Szomorú időben indulunk útnak, komor felhők takarják az eget, szerencsére eső nincs, száraz úton csak kényelmesebb, annál is inkább, mert a forgalom még mindig meglehetősen nagy. Szinte már ismerősként örökíti meg Zsuzsa Krizisce templomát. A kanyargós meredek emelkedőn összetorlódnak a járművek, de elakadás nélkül feljutunk az autópályára. Ahogy rákanyarodtunk, még egy homályos pillanatra feltűnik a tenger, de már bele is futunk az első alagútba.

Ettől kezdve, akárcsak első horvátországi utunk alkalmával, Zágrábig szinte végig esett. Az eső minden fajtájából, a szemerkéléstől a felhőszakadásig, több alkalommal is részünk volt. A Zágráb előtti fizető kapunál elég lassan jutottunk át, de utána megint jó iramban haladhattunk. Az utolsó türelmet kívánó pont Gorican, emlékszünk, Zsuzsa itt várt volna, ha idefelé úton személyi igazolványa megbukik

Átértünk Magyarországra, ezt még az időjárás is jelzi, hamarosan kisüt a nap, ami kedvező hatással van az utasok kedélyállapotára. A hátsó ülésen igencsak vidám a hangulat, Zsuzska és Levente jól szórakoznak, mi elöl mulatunk rajtuk.

A Kőröshegyi völgyhíd egy kis időre megszakítja a játékot -bámuljuk a hatalmas építményt-, de utána újra folytatódik, immár Zsuzsa részvételével.

Nemhiába, szeptember van, gyorsan jön a szürkület. Sötétedik, amikor a két főnök utoljára tölti meg a Suzuki tartályát. És ha a benzin szóba került, mondjuk el azt is, a 2142 kilométeres utat 6,54 literes átlagfogyasztással tette meg derék négykerekűnk.

Hiába, a legjobb játékban is el lehet fáradni, ráadásul teljesen ránk esteledet, mire beálltunk udvarunkba, unokámat elnyomta az álom.

Itthon

Hazaérkezésünk után nemsokkal, gyors közvéleménykutatást tartottam családunk körében a meglátogatott helyekről.
A megkérdezettek 66%-a Velencét, 34%-a Plitvicét jelölte meg első helyen.

2012, augusztus 26 - szeptember 1.

A lap tetejére

Kezdőlapra